Herman (Harmadik fejezet)

3. Fejezet
A szoba átlagosnak is nevezhető, semmi nem emlékeztetett benne orvosi rendelőre. A mélybordó szőnyeg és a világosbarna bútorok kellemes kontrasztot adtak. Az ablak előtt álló szobafenyő kissé takarta a számítógépet a sarokban. De nem is az volt, ami Hermannak feltűnt, hanem az a különleges háttámlával faragott ágy. Eddig sosem látott még ilyet, de mégis szinte biztosra vette, hogy valahol már találkozott ezzel a faragással. Odalépett az ágyhoz, és ujjainak engedte, hogy végigszaladjanak a szarvasokon és azok agancsain.
A fa nem volt túl mélyen megmunkálva, éppen csak annyira, amennyire szükséges. Alig fejezte be ezt a vizsgálatot, tekintete a szoba másik sarkában álló szekrényre és az azon is szaladó szarvascsordára tévedt. A doki a másik helyiségben telefonált, észre sem vette a férfi érkezését, így Herman nyugodtan szemlélődhetett. A szekrényhez lépve szinte megdöbbent, csupán most vette észre, hogy bármerre néz, mindenhol valamilyen formában, feltűnik egy-egy szarvas. Hol a bútorzaton, hol a falon. Sőt még a padlón is látni vélte. Érezte, ahogy megmozdul talpai alatt a padló, és megvadult szarvascsorda közeledik felé. A fékezhetetlen állatok jéghideg lehelete arcához, nyakához ért.
Az agancsok éles fegyverként szúrták keresztül minden testrészét. Megrettent nyusziként kuporgott a sarokban, és közben erőtlen hangon segítségért könyörgött. Ekkor egy erős valami megfogta, és elkezdte húzni.
-Herman! Én vagyok az, a doki! Mi történt?
-Herman előtt a homályos kép alig észrevehetően tisztulni kezdett, és a vad gyilkos tekintet helyett egy szelíd barna szempár jelent meg.
-Nincs semmi baj. Gyere, ülj le. – segítette az orvos a még mindig remegő Hermant az ágyra. Hozok egy kis forró hársfateát, az segít megnyugodni!
-Herman annyira görcsösen kapaszkodott a csuporba, mintha elengedése egy szakadékba zuhanással járna. Nem értette, mitől jött elő ez a rosszullét, amit eddig átélt sem volt könnyű, de ez mindet felülmúlta.
-Ha sikerült kicsit megnyugodnod, akkor elkezdhetjük.- szakította félbe a gondolatait a doki- és közben bekapcsolta a számítógépet, majd összekapcsolta egy kis dobozzal. -Feküdj le az ágyra és próbálj meg lazítani. Hangja egyidejűleg volt kérő és utasító.
Hosszú vezetéket vett elő, melynek az egyik végét a dobozból kilógó vezetékhez csatlakoztatta, a másikon pedig két barna korongszerűség volt.
-Mi ez? – kérdezte Herman, mialatt kissé aggodva figyelte a doki kezében lévő vezetéket.
-Ezt a ragacsos részt ráteszem a homlokodra, a másik vége ott van a dobozban, mely az agyadtól kapott jeleket átalakítja a számítógépnek. Elkezdjük a kezelést, odaülök a gép elé, és figyelni fogom, amit mutat.
-De ez nem veszélyes? – kérdezte Herman és közben megpróbált felkelni. De tagjai gyengék voltak, testéből minden erő tovaszállt.
-Nem lesz semmi gond, nyugi, jó kezekben vagy.
A doki most már látta a reggeli por, amit a kávéba szórt, és nemrég hallucinációt idézett elő, a nyugtatóval dúsított tea meg tette a hatását. Itt feküdt előtte a férfi most ugyan még csak félig kábán, de máris azt tehet vele, amit csak akar.
Herman még csak a harmadik kísérleti alanya volt. A többiekkel eddig nem járt túl sok sikerrel. Remélte, ez most változni fog. Rátette a ragacsot és mondott néhány nyugtató szót. A kitapintott pulzusból érezte, kezdődhet az időutazás.

A monitoron egy fekete kép jelent meg. Felállt, igazított a vezetékeken, és ismét visszaült. A homályos képből most már jól kivehető volt a kisgyerek, aki a ház előtti udvaron egy hasonló korú fiúval labdázott. Az egymásnak rugdosott labda egyszer csak célt tévesztett, és nyílegyenesen repült az ablak felé. Útközben mindent tarolt magával, hogy dolga végeztével több ezer apró üvegdarabbal földet érjen. A csattanással szinte egy idővel nyílt a konyhaajtó és egy ordítozó nő szalad feléjük, kezében vastag nadrágszíjjal. A közelében lévő gyereket megragadta, és ahol érte ütötte. Amikor az szabadulni próbált, karjánál vagy éppen a hajánál fogva rángatta vissza. A kisfiú ingje szakadt és a vörös csíkok, mint a rózsa, úgy nyíltak a hátán. Némelyikből talán vér is cseppent. Ekkor a nő dolga végeztével rántotta magához a másikat, és azt is fáradhatatlan erővel verni kezdte.
A következő képen az előző kisfiú már nagyobbacska volt kb. három évvel. Tikkasztó meleg lehetett, mert a fű mindenhol sárgára égett. A kisgyerek két vízzel teli vödröt cipelt a lovak elé. Izmai feszültek, de így is alig bírta a nehéz terhet. A karám elé érve véletlenül megbotlott és elesett, a víz az állatok lábai elé ömlött. Egy kövér férfi egyből ott termett mögötte, és a lovaglócsizmás lábával rugdosni kezdte. A gyerek igyekezet fel tápászkodni, de a rúgások mindig visszajutatták a sárba.
A doki hangokat nem hallott, de a férfi arcáról jól kivehető volt, hogy ki neveti a fiút. Az eddig látottak valósággal felborzolták az orvos kedélyeit, ezért arra döntött, hogy elsőnek elég lesz ennyi. Leállította a berendezését, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Herman még két órát alszik és utána úgy fog ébredni, hogy nem fog emlékezni semmire a hallucinációkból.
A következő páciense Frida lesz. A nőre ráparancsolt, hogy minden reggel pontban nyolckor vegye be a gyógyszert, így a délutáni kezelésre mindig megtette a tabletta a hatását. Most már, hogy Hermant is kezelte, jól kellett időzítenie az időutazásokat.
Kemény és fárasztó éveket tudhatott a doki a háta mögött, mire sikerült megalkotnia ezt az időutazó szerkezetet. Most már nem akart tovább várni a kísérletekre.
Nehéz volt megfelelő embereket találnia, mert az egészet titokba kellett tartania. Mégsem hirdethette, hogy kísérleti alanyokat keresek az előző életbeli látogatásokhoz. Tudta, lenne ugyan olyan, aki hisz ezekben a dolgokban és elvállalná ezt a szerepet, de ő olyanokkal akart dolgozni, akik erről mit sem sejtenek, nehogy a tudatalatti befolyásával tönkretegyék az egészet.
Nem! Ezt senki nem tudhatja meg, amíg nem működik megfelelően. Ha majd zökkenőmentesen megy minden, akkor közhírré teszi, jöhet a hírnév, pénz, siker… Zakatolt végig gondolatain, miközben a hűtőből két szelet rántott húst tett a tányérra. A tárcára került még kenyér, paprika és egy kancsó narancslé. Ezekkel megpakolva indult lefelé a lépcsőn. A félhomályban csak a ventilátor bugása segítette a megfelelő ajtó nyitásához. A kicsi helyiségbe érve nappali világosság fogadta.
Az erős lámpafények, a bútorzat vidám színei és a sok növény feledtették a bezártság érzését a programozóban. Jól érezte itt magát, sőt talán még boldog is volt. Hiszen a doki mindent megadott neki, amire szüksége volt. Gondoskodott róla. „A kinti világ olyan gonosz…” sokszor beszéltek erről a dokival.
-Szia, hoztam egy kis harapnivalót, gondolom, megéheztél már –mondta a doki, közben megfogta a kancsót, és elindult vissza, a lépcső felé.
-Szia, az innivalót miért viszed vissza?
-Azért mert közben eszembe jutott, hogy jégkockát nem tettem bele- hazudta a doki és sietős léptekkel igyekezett vissza a konyhába, hogy beleszórhassa a port. Ma megint ki kell vinnie Flóriánt a friss levegőre, ehhez viszont kell a hallucinációt okozó gyógyszer. Nem engedheti meg magának, hogy a férfi ott jól érezze magát, és ne jöjjön vissza további programokat írni. Két év alatt sikerült elérnie azt, hogy jobban szerette a bezártságot nála, mint a kinti zsúfolt, zajos világot, de ehhez kell a gyógyszer és az a sok meggyőző beszélgetés.
Ha már újból itt volt a konyhában, készített egy italt. Whiskyt töltött magának. Jeget nem tett bele. Tudta, úgyse lenne türelme megvárni, amíg lehűl. Kissé remegett a keze, amikor a pohárért nyúlt. Már nagyon hiányzott neki az a néhány korty. Az évek során észre sem vette, hogy nem csak a munkája, hanem a pohár megszállottja is lett. Felesége és a két lánya egy másik városba költözött. A kórházból kirúgták az italozás miatt. De ez mind nem számított, mert így legalább minden idejét a találmányának szentelhette. Az összes létező könyvet, filmet, előadást felkutatta, ami a reinkarnációval foglalkozott.