Adj békét!

Olyan vagy, mintha álom lennél
rémálom kísért, de felébredni nem lehet
űrt hagytál magad után
tébolyt, gödröt, mi betemet.

Fáj a szívem, emléked még él bennem
nincs nyugtom, nincs békém
nincs reményem, nincs hitem
nincs út mi Téged elfed, hiába kerestem.

Csak örvénylik a düh
tombol az értetlenség fejemben
nem értem, nem értem
Te voltál a reményem.

’Nem firtattam’, így majd jobb lesz…
könnyebb, de megszakad szívem
gyávaságom egy életen át kísért
tévutak találnak csak rám;
önpusztítók, s bűnös gondolatok…

Régen azt hittem igaz a szerelem,
ma tudom talán létezik, de én elvesztem.
néha gondolatban másba kapaszkodnék,
más támaszt keresnék, de él a bűntudat,
s azt kérdem, akkor miért?

Hát vége van, nem?
de nincs, én még mindig szeretem
másban is őt keresném, tudom.
szerelmet nem kérek,
kalandot szeretnék néha, de nem megy.

Hülyeség azt hinni, talán ennyi nekem is jár
pár óra szeretet, ami lehet nem adna egyebet…,
testi örömöket, szégyent, s szeretetet nem.
de miért hiszem? hogy ez jó lenne nekem?

Miért hiszem szerelem csak egy volt,
s az elmúlt,
nem is kell most, vagy kéne csak tagadom?
nincs helyem, elvesztem, úgy érzem.
üres a szívem, s sajog, és olyan kopár
nincs biztonság, nincs hová hajtanom fejem,
mintha mindenki ellenem volna
nem értem őket…

Hol az én nyughelyem?
Hol fekszik az én reményem?
Hol az elveszett életkedvem, mi félig visszatért már….
Hol a bátorságom, mi engem elhanyagol
Hol az a hely hol szívem repül?
Hol van az a gödör, mibe dobhatnám terheim?
Mikor tehetem oda le össze gátam?
Mikor kopik ki a szürkeség?
Mikor fedhetem be a gödröt?
S terem rajta fű, fa, bokor, rózsa.
Az én szívem szabad volna!

Rabigát, mit magamra kötöttem
értetlenséget, mit megfejteni akartam, de nem tudtam
zűrzavart a fejemben, mert nem értem a világot
az agyalást, az örökös magányt, a féltékenységet,
az összes többi hibám
Mikor tehetem le rabigám?
Mikor rombolódnak le a falak?
Mikor lesz szívemben remény, s hit?
Mikor érzem magam végre szépnek, pont jónak, elégnek?
Mikor már nem kell megfelelnem ennek az őrültnek idebenn?
Hol az az óra, mi rám is megnyugvást hoz?
S egyszer az életben, ő ad nekem, ő oldoz fel, ő emel ki a sárból, mert magam nem tudom…

Mondhatod, elfogadom, tudom
szenvedek még egy darabig,
mert nem értem az életet,
élni nem tudok,
ártani, birtokolni nem akarok
Elvenni, fájdalmat okozni talán muszáj,
ha magam akarom erősíteni…
De nem akarom,
s mégis lassan – gyorsan telik a pohár
s nem én leszek mi elvesz mindent,
hanem az indulat, mi kitör belőlem
s tőle félek, mit művel vajon?
Ki állít meg akkor, ha behülyülök?
Félem azt a napot…

De Te, szívem sebzője,
Te adnál nyugtot, felejtést.
hisz olyan mintha, csak álom lett volna
egy álom mi nem vált valóra
s mégis elvitted a szerelem reményét
elvittél mindent,
mi marad így nekem?
már szeretni se tudlak sokszor
csak a düh, a fájdalom maradt,
meg hogy elrontottam
gátlásosabb vagyok azóta, mint gondoltam.

Nyugodj békében szerelmem,
Nyugodj ott szívem mélyén,
Érezhetetlenül elégítsd ki szívem vágyát!
Adj békét! Adj békét!
Adj megnyugvást!
Kérlek!!!
Szeretlek!