Lehetséges?

A fiú kihajol a sziklaperem felett. Lent szédítően kavarog a víz, a hullámok több ezer mérföldes futását a tengerbe szakadó függőleges part duzzadó izmú kövei állítják meg. A hatalmas víztömeg, fülsértő morajlással mérgelődik, és szűnni nem akaró egymásutánban, hatalmas csapásokkal sorozza a sziklákat.

Nem ideális hely egy találka lebonyolításához, de mi ideális kettejük kapcsolatában? Ha egyáltalán kapcsolatnak lehet nevezni, hogy most találkoznak másodszor, és mindezt úgy, hogy a fiú nyaktörő módon kihajol a tenger fölé, derékig mutatva magát, nehogy lezuhanjon, míg lent a lány a nyugodtabb vízben úszkál, és így próbálnak a harsogó, dübörgő hullámokat túlkiabálva valamilyen értelmes társalgást folytatni. Nem nagyon sikerül, inkább csak nézik egymást. Abszurd, fordított Rómeó és Júlia erkély jelenet.

Pedig mindkettőjüknek rengeteg mondanivalója van a másik számára. A lány el akarja mondani milyen izgalmas időtöltés minden hajnalban az égre kapaszkodó nap puha tekintetét keresni, egy hetyke hellót vidáman odadobni a felhőket markába szorító szélnek, aki figyelmetlenül elsiet valamerre a kipirult arcú távolba. Nézni napközben a víz felett forrón remegő levegőt, amint titokzatos ábrákat rajzol, figyelni, ahogy az ég tengerészei a madarak, szakszerűen navigálják tollhajójukat, feszülten koncentrálva a föld láthatatlan jelzéseire, hogy biztosan hazataláljanak elhagyott fészkeikre. Meg akarja osztani a fiúval annak a pillanatnak a varázsát, amikor a délután csendesen átsiklik a bársonyos estébe, amikor egy szívdobbanásnyi időre a világ lázas csúcsforgalma megáll. Senki és semmi nem mozdul, a tenger tükörnek maszkírozva magát a partok felé kisimítja ráncait, a földi hangok elbóbiskolnak, a színek is letörlik magukról a napközben elmaszatolódott sminket. Elmondja majd, hogy szereti az otthonát, de szívesen belelapozna a messzeség kalandregénynek megírt könyvébe. Megismerkedne idegen bánatokkal, örömökkel, felkapaszkodna az idő suhanó szekerére, hogy belekukkanthasson a holnapután szigorúan őrzött kártyalapjaiba. A szó színes ceruzájával lerajzolja majd annak a fiúnak, hogy ő is lássa, nappali és éjszakai álmait, melyek kislány kora óta a homloka mögött virítanak, melyek könnyűek, illatosak, szertelenül, bőkezűen szórják a világon létező összes színt, lelkesítenek, gyengéden a levegőbe emelnek, segítségükkel át lehet karolni a végtelent. Ez a fiú meg fogja érteni, neki is vannak álmai. Megkérdezi tőle, hogy meg akarja-e hódítani világot, tenyerére akarja-e tenni a jövőt, győzni akar-e vagy csak egyszerűen lenni, együtt létezni a világ minden teremtményével, belesimulva a mindenség ölébe. Vajon mit gondol az égről, a szépről, a jóról, és igen mit gondol a szerelemről? Ezt az utóbbit persze még nem most fogja megkérdezni, de majd eljön annak is az ideje. Azt is megkérdezi a fiútól szeret-e kérdezni, szeret-e válaszolni, szeret-e nevetni, szeret-e sírni a boldogságtól, szeret-e…… szeret-e…… szeret-e…….

A fiúnak kényelmetlen, és veszélyes is a helyzete az ásító mélység szélén, de ezt nem veszi észre. Ő csak a lányt látja, selymes haját, amit a szél hol ilyen, hol olyan frizurába fésül, szeszélyes mozdulatokkal vezetve a láthatatlan fésűt. Nézi nyílt, kedves, rózsaszín mosolyát, álmodozó szemét, a mélykék ég földi ikertestvérét. Bámulja, nem tud betelni a látvánnyal. Ezt a lányt akarta megismerni egész életében, őrá várt, az ő kacagását hallotta, ha a jövő hangjai felé fülelt, és most itt van előtte. Karcsú teste átsejlik a vízen, gömbölyű vállát a nap elismerően simogatja. Ezért a lányért érdemes minden kockázatott vállalni. Úgy érzi, érte érdemes a világot a hátára venni, és cipelni végkimerülésig. Ez a csodálatos teremtmény megérdemli, hogy óvják, bebugyolálják a féltő szeretet bolyhos kendőjébe, és erős karok ringassák. De megérzi a fiú a lány kimeríthetetlen erejét, lobogó hitét is. Tudja, hogy benne társra találhat, aki harcolni is tud, aki mellette áll, ha minden szilánkokra hullani készül, ha ordas rettegés, véres kezű bosszúvágy, méregfullánkú irigység rémei gyilkolnak, fosztogatják nehezen összekuporgatott értékeiket. Ketten mindent elérhetnek. Azt is, hogy aztán hárman, négyen, esetleg öten legyenek. Egy család, egy kis közösség a világ erdejében, a lét szövetének egy darabja, ami önálló és mégis a mindennel egy. Ezt mind megbeszélik majd, ezt mind megtervezik, felépítik, megélik. Ebben a találkozásban ez mind benne van.

A nap hátat fordít a világnak, lekapcsolja a villanyt, elmegy megnézni, mi van a föld túlsó oldalán. Mielőtt a sellő eltűnne a tengerben, még egyszer vágyakozva felnéz a sziklára. Látja a felegyenesedő kentaurt, aki pár pillanatig még kutatja szemével a sötét vizet, aztán…….