Most hámozom

Most hámozom bizonyosságom védő burkát.
Mint szeretni még tudó, de mégis alkalmatlan már az önkritikára.
Uram, unalmas volt, hisz a réteg alatt rábukkanok, olyan igazságra mely nem tőled van,
sem tőlem, ez nem más, mint egy törvény felismerése.
Noha a szabály a tied, engedj, most míg végzek; nincs hatalmam.
Annál többre születtem, s meghagyom értékeim azoknak, kiket önzetlen követtem. Tőlük van, amit el nem adnék se pénzért, se…
De lehet, hogy ingyen lehet, hogy mégis el
Milyen egyértelmű, hogy több réteges ez?
Az első réteg után megjelenik az az egy, meg az a másik egy, tehát mégis igaz, hogy az univerzum meg én egy vagyunk?
Ennyire egyszerű, mégis becsapottnak érzem magam, hisz mindvégig a kezemben volt, de nem éltem vele és ez a legsajnálatosabb.

Elhoztam nektek az értelmet, – mondja a kéreg alattit bemutató,
S nem csodálom, ha metszetekre gondoltok, földrétegek változataira.
Pedig ő szemcséket mutat, s én szentséget értek, mert tiszták a beszédek,
ha elhagyják száját. De, ha nem, akkor gondolatai megdönthetetlenek, zavart kelt
mindazokban, akik magányosan tanulnak és a szent közös tudásból lelküket nem táplálják. Amit most már nem elhinni vagyunk jelen, hanem hitünket elfeledve tudni, hogy ilyen.
Kimosott szemcsék a föld kérgéből. (ki gondolná, hogy ezer ember elfér egy szemcsében?). Minden szemcse más színű, az egyik néger, a másik japán.
Mégse ijedezz! A halál nem azért van, hogy ijedséged egy örök életen át tartson, csak most félhetsz, de halálod után már soha.

Lehámoztam, tehát nagyszerű a föld s nincs értelme, hogy mi van a kéreg alatt.
Szigorú szeretet. Szokd meg, hogy szenvedek. Szomorú öröm, létem öröklöm.
Átadom, s mint újabb ok egy másik szemcsére a kéreg alá juttatva várom a jelet.
Barlang a folyamat laboratóriuma, és a kéz behatol mindenhova. Hiába szikla, hiába mocsár, kényesen belevájkál. Ereszd el a megszokottságot!
Hagyd annak ami, ne próbáld anyagként számon tartani, emberek százai, ezrei várnak a réteg alatt. Tudod mennyire elmagyarázhatatlan ez?
Akkor abba hagyom…