Fátyolosan, ridegen hull reám az emlékeső.
Álmatagon peregnek a múlt sárguló képei.
Az emberek matt-sziluettek, arcukat sem látom.
Merengő arcomra barázdát szántottak éveim.
Egymást keresztezték sorsunk rideg, kusza útjai.
Most öncsapdámba esve megadón, kínzón szenvedek.
Miközben lelkemen átszitál a meddő boldogság,
A mindenség idő-labirintusában elveszek.
7 hozzászólás
Szia!
Az első sor címismétlés, ugye csak véletlenül maradt benne?
Amúgy szerintem a "Most öncsapdámba esve megadón, kínzón szenvedek." sor teljesen visszaadja a verset, nekem kissé – minden bántás nélkül – szenvelgős. A második versszakban látok több fantáziát.
Üdv,
Poppy
Valóban címismétlés, kérném a moderátorokat töröljék az első sort!!
Kedves Poppy!
Örültem, hogy olvastál.
üdv.
Szia!
Azt nem a moderátor tudja törölni, hanem te. 🙂 A mű melletti mod gombbal tudod módosítani a versedet és újra elküldeni.
Poppy
Ismerem kb. a verseid… ez olykor "hátrányos" a szerzőre nézve…
jól zártad le… az ott üt…
Azért még hozzál ide is!
sőt! :)))))))
Előre is köszönöm
Kedves Ágnes!
Igyekszem, igyekszem., de inkább adagolom nehogy sokkot kapjanak:-))
Szia Róbert! Ennél a versnél ismertem rá leginkább képeidre. Nagyon sok dinamika és zeneiség sűrűsödik benne. Én magam késő éjszaka szoktam írni. Érdekes, hogy aki pár órával később ír, máris kicsit másképp gondolkozik, képzeleg..
Van egy olyan érzésem, hogy a vers egyszerre esik szét szavakra és áll össze újra.
Barátsággal Ábel
Szia Róbert!
Van amikor megadón és kínzón szevedünk, én nem szeretem, mikor a költőnek bármilyen érzeményt ellenjavalnak. Nincsenek tabu témák:)
Fura lenne, -én mindig megütközöm rajt-, mikor szelektálják, melyik érzelmem korszerű és melyik nem. A lélek makacs jószág, és nem biztos hogy a költészettel kellene megregulázni.
Érdekes szójáték a matt-sziluett, ha valamin változtatnék,hogy néhány jelzőt elvonnék, mintha jót tenne a mondanivalónak egy kis kopárság.
Nkati