Torz mosoly 5.

Két évvel voltam idősebb az öcsémnél. Valtert nagyon szerettem. Mindig úgy tekintettem rá, mint akit meg kell védenem. Eleinte ez tetszett neki, majd idővel kezdte egyre terhesebbnek találni. Minden féle, kibúvót keresett csak, hogy szabaduljon tőlem. Én nem értettem, mért terhes az neki, ha folyton vele vagyok. Számomra ez nem volt áldozat vagy kényszer. Egyszerűen csak szerettem vele lenni. Minden hova együtt mentünk. Nekem nem volt más barátom csak Valter. És ez így volt jó. De ö nagyon népszerű volt az iskolában, mindenki szerette. Kezdett más fiukkal is barátkozni, és kezdte felismerni azt hogy más is van az udvarházon kívül. Lejárt iskola után a faluba a többi fiukhoz. Én a falu határából figyeltem, sose mentem közéjük. Emlékeztem apánk szavára, hogy ők mások mint mi. Nem szabad velük keveredni. Hiába beszéltem Valternak nem hallgatott rám. És mikor egyik alkalommal le ment a faluba, akkor történt valami, ami meg változtatta az egész család életét. És én meg csak hagytam, hogy meg történjen, és nem tettem semmit a megakadályozására. Amíg élek ezt nem bocsátom meg magamnak.
– elhallgatott, mély levegőt vett, és kortyolt egyet a régen kihűlt kávéból. De nem érezte. Léna lélegzett vissza fojtva hallgatta. Tudta, hogy miről beszél, beszéltek róla annak idején a faluban. Valtert teljesen meg babonázta a falu. Hátat fordított a családjának és beállt a patkoló kovácshoz inasnak. Edmund tudott róla és ö volt aki falazott neki. De egyszer csak meg történt a tragédia, Valter egy rossz mozdulat következtében beleesett a forró tűzbe és halálra égette magát. Akkor derült ki minden és Edmund magát vádolta, úgy ahogy az apja is. Öt tette felelősért az öccse haláért. És ezt egész életében éreztette is vele. Elfordult tőle és soha többé nem állt szóba vele. Az anyja idegösszeomlást kapott és sose épült fel. Öccse halála után két évre belehalt a bánatba. Apja ezt is az ö vétkének rótta fel. Pedig még csak tizenöt éves volt akkor. De onnantól kezdve csak magára számíthatott. Ha nem lettek volna szolgák akik enni adjanak neki, akkor már régen éhen halt volna. Teljesen meg szűnt az apja számára.
Léna nagyon sajnálta ezért Edmundot. De ezen már nem tud segíteni. Mindez már olyan régen történt.

A szoba sarkában lévő óra kondulása zökkentette vissza a valóságba. Verejtékben úszott, ki kellett menni-e a fürdőbe, hogy meg mosakodjon. Zilált lelki állapotban jött az ajtóhoz, ahol már ott állt Léna. Üdén és mosolyogva ,ugyan úgy mint múlt héten. Nem is sejtette hogy Edmund milyen lelki állapotban van. Belépett az ajtón, és rá mosolygott a férfira, majd ment egyenesen a szobába. El foglalta helyét a karosszékben, készen arra, hogy hallgassa a mesét tovább
-Kér egy csésze teát? Most főztem, kis süteményt?
-ez így ment minden alkalommal. És ö minden alkalommal elfogadta. Csendben kortyolgatta és közben majszolgatta a süteményt.
Ez alatt Edmund elfoglalta a másik karosszéket, elő vette a pipáját rá gyújtott és hosszan nézett Léna szemébe. Sűrű füstfelhőt fújt ki és csendesen el kezdte az életét mesélni a lánynak. Léna soha nem szólt közbe úgy ahogy meg ígérte, némán hallgatta. Edmund lehajtotta a fejét és mintha csak magának beszélt volna, megeredt élete lavinája. Már nem félt újra szembesülni vele. Léna akkora erőt adott neki, ami számára is érthetetlen volt. Nem tudta, hogy mi van ebben a lányban, mért érzi úgy, hogy el kell mondania mindent. Mért nem fél?
-Mikor Valter után anyámat is eltemettük, akkor költözött hozzánk apám húga. Azért, hogy legyen valaki aki vezeti a házat. Apámat nem igen érdekelte, sose foglalkozott a háztartással, és most sem kívánt. Apám húga Szerafina néném vékony törékeny nő volt. De annál határozottabb. Egy szemvillanással tudta a cselédséget irányítani. Katonás rend uralkodott a keze alatt. A legkisebb hanyagságot is észre vette. Mindenhol ott volt és mindenre figyelt. Így figyelt arra is, hogy mindig megkapjam azt, amit szerinte egy magamfajta fiúnak kellett. Ételt, ruhát, sose szenvedtem hiányt semmiben. Csak egy valami volt ami innentől kezdve kimaradt az életemből, és ez apám szeretete. Ö csak a gazdasággal, és a ménessel foglalkozott. Nem vett tudomást arról, hogy én is létezem. Többé nem engedett iskolába, magántanárt fogadott és vele kellett tanulnom. Ezzel nem engem akart meg védeni a falusi fiuktól, hanem így szakított teljesen a falusiakkal. Többé nem adott nekik takarmányt, nem segítette őket semmiben. Teljesen elzárkózott és engem is elzárt. Ezért a falusiak haragudtak és a plébánossal próbáltak üzenni neki,,hogy békéljen meg és állítsa vissza a régi rendet. De ö szinte ki dobta a papot és üvöltözött, hogy semmit sem tesz ennek a csürhe bandának. És ha nem értenek a szép szóból, akkor még az utat is lezárja ami a birtok végén megy és akkor el lesznek zárva mindentől. Tehát csak maradjanak szépen csendben és örüljenek az ö jóindulatának. Nem volt elég nekik hogy megölték a fiát és a feleségét?
Képzelheti Léna mit éreztem? Már kezdtem felfogni, hogy mi zajlik körülöttem és én szégyelltem magam apám helyet. De tenni persze nem tudtam semmit, csak csendben figyeltem hogy vak dühe hova taszítja. Mindenkit hibásnak tartott a történtekért,csak saját magát nem. Pedig az, hogy sokkal különbnek tartotta magát és ezzel együtt bennünket is a többi embertől, ez vezetett oda, hogy Valter kiakart törni. Én gyáva voltam bármi ilyen tettre és igen irigykedve figyeltem, hogy öcsém milyen könnyen megtalálja a hangot a falusiakkal.
– elhallgatott egy pillanatra, kortyolt egyet, mert úgy érezte hogy teljesen kiszáradt a szája. A pipája is kialudt közben,most komótosan újra gyújtotta. Nézte a füstkarikákat,és teljesen vissza ment az időben. Még ennyi év után is fájdalmat érzett öccse és anyja halála miatt.
Léna nem szólt csak figyelte Edmundot ahogy viaskodik ön magával. Mély sajnálatot érzett iránta. Tudta, hogy azokban az időkben mennyit szenvedett. Nagyanyja mesélte egyszer,hogy meg próbált megszökni otthonról, de megfutamodott és estére szégyenkezve kullogott vissza az uradalmi házba. Nagyanyja úgy tudja, hogy onnantól kezdve nem látta senki a faluból. Többet nem jött le. Vajon milyen életet élt? Hogy tudott abban a zord házban élni?
-Tudom kedves Léna most azt kérdezné, hogy milyen viszonyban voltam Szerafina nénémmel? Hozott-e valami melegséget számomra?
De ki kell ábrándítanom. Néném nem az a fajta volt. Mivel sose volt gyereke így nem is igen értette,hogy mi az ami hiányzik nekem. Avval, hogy mindent megadott számára le volt tudva a kötelességnek ez a része. Az hogy egy kis szeretetet, gyöngédséget is szeretnék eszébe se jutott. Mit mondjak még erről az időszakról? Gyötrelmesen hosszú volt az amíg felnőttem. Mire végeztem az iskolával már tudtam hogy az írással akarok foglalkozni.. A toronyszobában rendeztem be magamnak azt a végtelen nyugalmat árasztó zugot,hol eltudtam menekülni mindentől és mindenkitől. Egy igazi kis ereklye szoba lett. Felhordtam azokat a tárgyakat mik oly becsesek voltak számomra. Tehettem mert apám már egyre jobban magába roskadt és kezdte át adni a gazdaság irányítását az intézőnek. Bob nagyon rendes ember volt, már több mint harminc éve szolgált a családunk szolgálatában. Még gyerekként került hozzánk és apám keze alatt lett az amivé most vált. Teljes oda adással szerette apámat és soha semmiben nem kérdőjelezte meg a döntéseit. Számára szentírással volt egyenlő amit mondott vagy tett.
Hát igen felette is eljárt az idő. Már betöltötte a hetvenet. Szerafina néném is már benne volt a hatvanban jócskán. A nap legnagyobb részét a nappaliban töltötték .
Én szabadon csinálhattam azt amit akartam, és időmet fent töltöttem a padlás szobában. Próbálkoztam az írással. Ez töltötte ki életem. Csodálatos meséket írtam, néhányat elküldtem egy kiadónak és legnagyobb meg döbbenésemre kiadták. Onnantól kezdve sikeres írónak mondhattam magam.
Kedves Léna azt hiszem mára elég is ennyi. Már kezd besötétedni magának is igyekeznie kell haza, ha nem akar sötétben át vágni az erdőn. Köszönöm hallgatását. Jövő héten folytatjuk.
Vigyázzon magára.