Az ikrek / Kéz a kézben (szeptember 11. emlékére)

A születés egy csodás dolog…
először látni a gyermeket, ki felzokog,
érezni ahogy szíve dobog, egyre erősebben!
Kapja a kis levegőket szélsebesen…
Mily csoda… ha kettő születik!
Oly büszkék lesznek a szüleik!
Két majd egyforma gyerek – ikrek!
Előttünk már az eljövendő képek!
Két piciny test, egy – egy karon…
egy világban, hol élhetnek szabadon…
Cseperednek, járni tanulnak –
Egyik gyermek a másik után
s egy emberként elindulnak
kéz a kézben az élet útján…
"Magasodnak majd a többiek fölé!
A két testvér. Együtt. Örökké…"
Ingathatatlannak tűnő kép…
De vajon meddig lesz az álom szép?

Ki lenne az, ki az életükre törne?
Kinek lenne hozzá képén bőre?
Ki mérgezne meg békességet?
Ki próbálna szétválasztani testvériséget?

Egy test, egy lélek.
Egy szív, egy végzet.
Együtt. Csak együtt élnek!
Ikrek… egyazon élet!

De ki az? Ki játékot lopna gyermektől?
S egy összedobott új játékkal, ezer gyermeket öl?
Ki az? Ki gyilkolna gyermeket, hogy annak szülőjét bántsa? –
hogy annak minden erejét, s lelkét a mélybe rántsa…

Ez történt……E két gyermek felé Ő jött…
Eltalálta őket a háború, mi akkor kezdődött!
Szembe szállt velük, ám a kicsik, nem tudták mily nagy a veszély…
hisz gyermekek voltak még…… de veszniük kellett? Nem volt más esély…(?)
Előszöris eltalálta a nagyobbikat, ki nem sírt…. csak állt, meredt előre…
Majd lassan, ijedten, ránézett öccsére.
Kis öccsének hangja elnémulva remegett…
Ám a nagy testvér – ki nem mutatva – inkább mosolyogva szenvedett…
Öccsének pír arcára…kiült a szürke, ijedt nyugalom,
Ám ekkor újra kezdődött a borzalom…
A kistestvér nyögött egyet… majd ordított,
s kis testének hasánál égő sebet szorított.
Testvére rémülten, kapkodva nézett öccsére…
kinek apró csermelyekben folyt még piruló vére..
Édes bátyja szorosan fogta, ölelte…
S gyermeki szavakkal átkozta azt, ki meglőtte…
Beszélt hozzá, bíztatta, nyugtatta
s a fülébe a gyógyuló reményt suttogta.
Öccse felhőkölt… majd átölelte testvérét
és remegve, ám szorítva a bátyja kezét
nézte, nézte míg bátyja érte zokogott…
akiből ekkor már vérző fájdalom folyt.
Majd utoljára a kisebbik… egy leheletnyit még szólott
Majd bátyja lebénult kezében hátrahanyatlott!
Bátyja lesimította öccse könnyes szemét, s letette tesvérét…
majd felállt, magára nézett – rejtve, lassan esve szét…
Testére volt írva, hogy kész – vége!
A testvére meghalt… és halála őt is elérte…
Feladja…mert ereje s lelke nincs hozzá –
nem tarthat ki egyedül már soká!
Látta lehunyt szemű ikertestvérét, ki békésen alant szunnyadt…
Így ("megnyugodva") még egy pillanatra kihúzta magát, s állva maradt…
s ezzel a kék óceán túlsó felére szegezte szikrázó, ragyogó szemét…
s a hullámzó víztömeg felé lehelte ki maradék szilánkos lelkét…
Könnyek közt összetört… Kínok közt megrogyott… Majd a kistestvére mellé zuhant.
Így lelt ott nyugtot – kéz a kézben – e két kis sírhant!

Bár nem árult el semmit… a dermedt…holtfehér vidám-arcuk…
De tudtuk! – ördögök vitték el a két kis angyalunk!
A másvilágra is követték egymást… kéz a kézben,
egy az egyben, vér a vérben!

Hisz ikrek voltak…egyek…egyetlenek….
a jövő gyermekei…kik még gyermekek sosem lehettek…

Nem volt kegyes hozzájuk a (megtervezett) élet
De a testvéri szeretetük örök életű lett!
Nem élhettek e világon egymás nélkül…
Így Ott élhetnek együtt… feltétlenül!

Egy test, egy lélek.
Egy szív, egy végzet.
Együtt. Csupán együtt élnek!
Hisz ikrek… egyazon élet!