A viharban

A viharban

Állt a viharban egyedül volt, mint mindig, most is, de kivételesen már nem akart elfutni. A paradox a dologban az volt, hogy mire megtanulta, hogy ne fusson el, már nem volt semmi, csak végtelen hosszú éjszakák átvirrasztása, egyedül az álmatlansággal és a gondolataival. Ezek pótolni próbálták azt, amit nem tudott elérni, de nagyon hiányolt. A szerelmet, mely nem létezett, csak kivetítette valakire. Egy képzeletbeli beszélgető társat, akivel megoszthatta szabadon a gondolatait, de mint minden, ez is mulandó volt. Egy nap rá ébredt, hogy az, akiben bízott, és akinek ígéretét bírta, azt sem tudta, ki ő. Már nem is furcsállotta. Jelentéktelen dolog vagy – bíztatta magát. Porszem az univerzum végetlenjében, és amit te biztatásnak véltél, üres frázisok. Nem sírt. Mért tette volna? Ez nem elsiratni való volt. Egy tény, melyet bedobott a képzeletbeli hátizsákba és súlyát figyelmen kívül hagyva, elindult az úton tovább mondogatva magának, nincs megállás és a cél nem az út, hanem a haladás. Ostoba ábrándkép, és minden újra a régi, élheted hétköznapjaidat. Hát nem erre vágytál? De igen, sóhajtotta. Tudta, ez volt az utolsó próbálkozása itt. Már nem akart kitörni, nem akart más lenni, mint unalmas szürkeség, valahol az éjszaka és a nappal határán rekedni. Mindent feledni akart. A vihart, mely lelkében dúlt, a tehetséget, amit egy pillanatra éreztettek vele, az álmait és mindent, melynek reményét felvillantva elfedte, ki is valójában.
De már tudta, az élet nem álom, nem próbálkozás, csak túlélési gyakorlat. És mindent túl lehet élni, ha képes vagy a közöny álruháját magadra venni. Hát felvette a szürke ruhát és beállt a sorba, a szürke világ szürke hétköznapjaiban. Minden lépésnél egyre könnyebb volt. Először a tüzet érezte kihűlni, az alkotás vágyát, aztán az emlékeit kezdte eldobálni, s mire az útkereszteződéshez ért, már nem emlékezett semmire. Nem tudta, mit hagyott a háta mögött. A szavak kikoptak agyából. Felsóhajtott és tovább ment. Nem tudott, vagy csak már nem akart emlékezni. És ha, néha a szívében egy szikra lobbant, nem hagyta lánggá válni. Nem törődött vele. Ez nem én vagyok, én csak egy szürke kisegér akarok lenni, és nem kell a kreativitás, mert felemészt. Érzéseket ad, melyekkel nem tudok mit kezdeni! Fogta a hátizsákját és, mint megunt tárgyat a maradék múlttal letette. Egy darabig még állt felette, aztán azt is, mint mindent hátrahagyott és tovább ment. Nem érdekelték a színek, nem ismerte őket, vakon és némán élt, mert így akart élni minden nap. A hídhoz ért. Fogta az utolsó gyufát és felégette, ami a hídból még megmaradt, mert minek a híd, ha nem mehetünk át rajta többé?