Aprószentek

A hajnali ég ólmosan szürkére sajdult, nem az a vidám-kék volt, mint nyáron. Néhol már jegesen csúsztak a járdák, utak is. De így van ez rendjén, nyár után ősz jön, a lobogó életet felváltja az elmúlás. A puha tél pedig a várakozás, az öröm, az álmodozás ideje… És nemsokára itt lesz Aprószentek napja…
Alig pitymallott még, de őt már talpon találta az ébredező, galambszürke, új nap. Az idősek örökfriss temperamentumával, no és persze ilyen-olyan nyavalyáival egyetemben. Már megint pár órácskára tudott csak elszundítani, minden neszre, koppanásra, vélt kaparászásra felriadt. Így aztán nem is kísérletezett az ágybanmaradással, inkább megmosdott, felöltözött és felrakta egy kis lábasban főni a koffeinmentes kávéját. Milyen fenséges reggeli lesz ebből! Tejjel felöntve, egy kis cukorral megbolondítva, a tegnapi kenyérmaradék darabokkal…
Mária a huszadik század első éveiben látta meg a napvilágot; az élete kemény, nehéz asszonysors volt. Átélt két világháborút, felnevelt három lányt, és eltemetett egy fiút.
A vérében volt a spórolás; semmit sem kidobni, mindent újrahasznosítani. Különösen az ételre vonatkozott ez az íratlan szabály. A penészes kenyeret is meg lehetett enni, csak előbb a penészt ügyesen le kellett szedni róla. A kényeskedést ráhagyta a fiatalokra; nála az avas zsír sem került a szemétbe, azt is elhasználta a sütéshez-főzéshez. No az igaz ugyan, hogy volt egy kis mellékíze, de azért jó volt az.
Pedig közepesen jómódú családba született az Úr 1905-ös esztendejében; apai nagyanyja rátarti, ám elszegényedett nemesleány volt; ráadásul szíve alatt „szerelem-gyermeket” hordott, ami abban az időben megbocsáthatatlan bűnnek számított. A falubéli, pletykaéhes öregasszonyok előtt nem is maradhatott sokáig titokban, hiszen már dereka megvastagodásából, mellei megsúlyosodásából kiokoskodták ők ezt, még azelőtt, hogy szerencsétlen „megesett” leány maga észrevehette volna az új élet sarjadását szíve alatt.
Így történt, hogy a nemesi kutyabőr megtollasodott, módos parasztházba került, hozományként. Merthogy a gőgős, szép leányt hajlandó volt elvenni „szégyenével” együtt az azelőtt kérőként lenézett, több száz holdas, mezítlábas legény.
Az asszony 1866 márciusában hosszú, keserves vajúdás után, erős, egészséges fiúgyermeknek adott életet. Matyi, a férj, meg akarta óvni feleségét a falu rosszindulatú szájától, ezért a kis „fattyút” szinte rögtön örökbe fogadta; a csendes, szűk családi körben megtartott keresztelőn a tisztelendő atya már nem Kenderessy, hanem Halmosi Ferenc néven írta be a templom nagykönyvébe.
Édesanyja Mária, ahogy elsőszülött fia értelme nyiladozni kezdett, rögtön elmondta neki az örökbefogadás történetét, ezért a fiú ösztönösen rátartibb, kényesebb volt, mint a többi gyermek. Apróságként folyton betegeskedett; hol magas láztól csillogott a szeme, sütött a homloka, hol valami ismeretlen nyavalyától, se szó, se beszéd, az eszméletét vesztette; ezért anyja szinte mindig a házban tartotta őt, sosem engedte játszani a később született testvéreivel.
Ferenc a sok betegeskedéstől befelé forduló, magányos gyermek lett. Barátainak a tisztaszobában sorakozó könyvszekrény gyönyörű, bőrkötéses könyveit tartotta. Nap, mint nap forgatta, nézegette őket, így aztán mire elérte az iskolás kort, folyékonyan írt és olvasott.
A falusi iskola után édesanyja könyörgésére a közeli város Bencés-gimnáziumába íratták, ahol jó eszével kitűnt a tanulók közül. A nevelőapa büszke volt a fiúra, mintha a sajátja lett volna. Lehetett is, hiszen Ferenc magas, jókötésű, csinos arcú legénnyé serdült, és a legjobb tanuló volt az iskolában. Nyoma sem volt rajta a gyermekkori nyavalyáknak; ha feltűnt a városka korzóján, minden kisasszonynak melege lett a borostyán-barna szemek átható pillantásától…
Ferencet a család, az édesanyja kivételével, papnak szánta. Mária küzdött a fiáért, hiszen a Kenderessy-címeren ő volt az utolsó hajtás. Igaz, a család másik ága nem szakadt meg, de náluk ő volt az egyetlen gyermek, ráadásul leány, így Ferenc volt az utolsó Kenderessy. Mári a névváltoztatásnak sem örült túlságosan; megalázónak érezte, hogy fiának hozzá méltatlan nevet kelljen viselnie…
Titokban rangon alulinak tartott házasságából hét gyermeke született, de csak kettő lány érte meg férjhez menő kort, a többi – hiába, azok is leányok voltak – immár kicsi angyalkaként ékesíti a Mennyeknek országát.
Végül Mária sziklaakarata győzött; Ferenc nem ment papneveldébe, hanem hazajött a földekre. Addigra ki is néztek számára egy takaros, szemrevaló leányzót, aki két faluval arrébb lakott, hozományként pedig majdnem száz holdat tudhatott magáénak. A Halmosi-földek úgyis háromfelé oszlanak; – ezért is kellett az örökbefogadás, hogy Ferenc is részesülhessen a pótatyai „áldásból” – valamint ehhez jön még a rozzant Kenderessy-kúria és a hozzátartozó kevéske birtok. Összeszámolva, ez testvérek közt is majdnem kétszáz hold, ennyivel már lehet valamit kezdeni.
Lassan búcsúztatták az 1885-ös, és köszöntötték a ’86-os, új esztendőt.
Ferenc, hallgatva az okos anyai szóra, 1886 júliusában elvette az ugyancsak csinos Lápossy Annát. Persze nem kellett olyan sokat győzködni, mivel amióta csak az eszét tudta, vonzódott a büszke, fekete szépséghez. Sosem szalasztott volna el egy olyan alkalmat sem, amiről úgy gondolta, hogy láthatja a lányt. Így búcsúk, bálok alkalmával, félrehúzódva a hangos zenészek és a duhaj ifjúság lármájától, csendesen beszélgethettek egymással. Forró kézszorításnál, ártatlan, félszeg csókoknál tovább nem is jutottak; egyrészt mivel az illem így kívánta, másrészt pedig mire belemelegedhettek volna, már meg is jelent Anna termetes mamája és közéjük ült, így gátolva meg a további bizalmas közeledést.
Az örömapa – Halmosi – hatalmas lakodalmat rendezett fogadott fiának. Ferenc volt a szemefénye, a lányait nem is szerette igazán.
A háromnapos mulatozás után Ferenc és ifjú felesége Anna beköltöztek a düledező Kenderessy-kúriára.
Házasságukban az öröm és bánat mindennapos vendég volt. A sok küszködésnek azonban meg is lett az eredménye; a Kenderessy-kúria régi fényében ragyogott, a földek pedig jókora hasznot hoztak.
Az elmúló éveket csak egyre-másra születő és elhalálozó gyermekeik hosszú sora jelezte.
Végül tizenegy közül ötöt sikerült tisztességes jómódban felnevelniük. Ferenc a négy leányba és egyetlen fiúba beleoltotta a rátartiságot; elhintve bennük azt az érzést, hogy ők mások, különbek, mint a többi módos paraszt, mivel kutyabőr lóg az ágyuk felett.
A négy leány közül különösen a legkisebbet, aki1905 február végén született, Márikát szerették, kényeztették. Öreg -Mári pedig benne látta saját, fiatalkori önmagát, ezért szinte mindent elnézett neki.
Hiába féltették, óvták Márikát még a széltől is; az élet vele sem tett kivételt. Hiába adtak Márival jó hozomány, hiába volt fontos állásban a leendő férje…
Sok mindent nem láthattak előre akkoriban még a sokat megélt öregek sem. Nem tudhatták, hogy az első világháború borzalma után hamarosan megkezdődik egy második háború, és több népnek, fajnak a kiirtási kísérlete. Ilyen szörnyűségről az egyszerű, falusi öregek még csak nem is álmodtak. Aztán amikor a rémálom végre hat év után véget ért, ahelyett, hogy minden visszazökkent volna a régi kerékvágásba, valami újfajta életszemlélet, új uralom lépett hatalomra Magyarországon: a Lenint és Sztálint istenítő kommunista rezsim…
Akik üldözték, eltörölték a régi értékeket, címeket, sőt még magát az Úristent is igyekeztek eltörölni. Legalábbis a földről…
Máriékat is kilakoltatták az uradalom ispán-lakásából, ingóságaikat sem engedték magukkal vinni, mivel Antal erős kommunista-gyűlölete közismert volt. Így a három kicsi gyermekkel, szinte egyszál ruhában hagyták el korábbi otthonukat, átmenetileg egy vályogviskóban húzva meg magukat. Az írástudatlan parasztok persze kárörvendően lesték az ispán urat, amint felemelt fővel, büszkén távozott a gyönyörű, három szobás házból. Gyűlölték, hiszen a gróf földjéről sosem engedte őket lopni. Akit ilyesmin rajtakapott, azt bizony keményen megbüntette.
Mári a költözést megelőző éjszaka gyönyörű álmot látott; a Szűzanyát látta, karján a kis Jézussal, feje fölött glóriával, amint azon a helyen lebeg, ahová az új házukat készülték felépíteni.
És valóban; talán tényleg Mária áldásával, de takaros, két szoba-konyhás lakot sikerült felhúzniuk a kapott telken. Mári az udvart két részre választotta, a házhoz közelebb eső részbe különböző színű rózsabokrokat és kicsi gyümölcsfákat ültetett. A hátsó rész megmaradt az állatoknak, a tyúkoknak, kacsáknak.
A ház elé pedig apró tündér-kertet varázsolt szorgos keze; lila orgonával, rubintfejű pünkösdi rózsával, narancsszínű tulipánnal…
Antalnak, a régi kapcsolatait kihasználva sikerült a közeli kis város Tanácsházán osztályvezetői állást kapnia. Persze ez nem volt hosszú életű, mivel indulatos, szókimondó természetű volt, és a kommunistákról alkotott lesújtó véleményét sem rejtette véka alá… Így aztán hiába volt agrármérnöki végzettsége, nyugdíjba mégiscsak portásként ment.
A lányokat kiiskoláztatták, kettőnek diplomája, egynek pedig érettségije lett. Fiú utód hiányában a lányokba oltotta Mári a nemesi gőgöt.
Pedig volt kisfiúk is, sőt Zolika született elsőként, 1932-ben, megelőzve a lányokat. De Antal nem volt vele elégedett, szerinte nem elég kövér a gyermek, s ezért Márit okolta, mondván biztos nem ad neki eleget enni. Pedig Mári mindent úgy tett, ahogy a havonta egyszer őt meglátogató uradalmi orvos mondta; és az orvos szerint gyönyörűen fejlődött a kisfiú, egyenlőre nem is kell, hogy mást adjon neki enni, csak amit eddig.
De Mári gyenge volt; félt a férje folytonos szidalmaitól, zsörtölődéseitől, ezért belegyezett, hogy elkészíti a grófi család mindentudó nevelőnőjének receptjét…
Pedig csak két kanállal adott Zolikának, annak is jó részét kiköpte, mivel nem ízlett neki, s keserves sírásba kezdett. És ez így ment egy napig, két napig, három napig… A kiérkező orvos tehetetlen volt… Majd a harmadik nap reggelén elhallgatott az öt és fél hónapos Zoltánka sírása. Örökre.
Mári ezt sosem tudta megbocsátani a férjének, és a Jóisten ítéletét látta abban, hogy a fiú után csupa lány jött…
Aztán ’56 felfordulásában a három lány közül kettő külföldre emigrált. Mári hónapok múlva tudta csak meg, hogy mindketten Kanadában próbálnak új életet kezdeni.
Antalnak ez már sok volt; a második agyvérzést nem élte túl, így Mári egyedül maradt. Azaz nem is egyedül, hiszen a legkisebbik lány nem ment még férjhez, inkább idős, beteg szüleit istápolta. Végül Arankának, a „Kicsinek” ahogy megboldogult ura hívta, is bekötötték a fejét, magas, büszke szépségű asszony lett belőle.
Mária 1986-ban épp a huszadik Karácsonyt töltötte magányosan. A kis műfenyő alatt ott voltak a lányok és az unokák ajándékai. Meleg pulóver, új hálóing, vastag zokni… Mind-mind csupa hasznos holmi.
Az ünnepek alatt sokat gondolt Zoltánkára is… Mi lett volna a sorsa, ha nem hal meg csecsemőként? Lehet, hogy elhurcolják a németek vagy az oroszok… De ha Isten kegyelméből mégis életben maradt volna, akkor ma már középkorú, családos ember lenne…
Mária szeméből kibuggyant egy forró könnycsepp, de nem sietett letörölni. Igen, holnap Aprószentek napja lesz; Zolika sírjánál gondolatban lerója kegyeletét minden Aprószent előtt, akik túl korán kerültek a Mennyországba.