A fiú a hatalmas diófa árnyékában hűsölt. A fa alatt kissé csenevészebbek voltak a szőlőtőkék, mint a diófa árnyékától távol esők. Szerette szőlőket. A magasra nőtt venyigéken burjánzó jó illatú levelek hűvösét, amelyek takarása elviselhetővé hűtötte az átforrósodott homokot. Rég óta kedvelte a szőlőt. Másnak, rangosabbnak vélte, a többi ugyancsak kapálni szükséges, általa ismert kukorica, napraforgó, vagy krumpli növényeknél, amelyeknél a nagy forróságot nem hűti semmi, az éles levelek meg összekarcolják a benne dolgozók testét, és a szaguk sem jó. A szőlő más, rangosabb, gondolta elmélázva, és a hűs diófa alatt is jelenlevő melegben félig bóbiskolva, a kis vörös hajú útkaparólányra gondolt, akit reggel látott, amint az útkaparó ház környékén teheneket legeltet a kövesút menti fűben. Helyes lányka, jó lenne megbarátkozni vele.
De, hogy kéne megszólítani, morfondírozott. Mit mondjon neki, hogy lehetne beszédbe elegyedni vele. A többi már jönne magától, gondolta, csak, hogy kezdjen hozzá.
Nem tudta kitalálni.
Kókadtan nézett szét a szőlősorokon, aztán kikaparta a homokból a nedves részig leásott kék Ceglédi kannát, levette a fedelét, és töltött magának a benne levő vízből.
Még jó hűvös állapította meg miközben nagy kortyokban ivott a kannafedőből.
Biztosan az emberek is megszomjaztak már, jutott eszébe. Fogta is a kannát és elindult két sor között, megkeresni brigádját.
A tőkék a válláig értek, jószerivel csak a feje látszott ki a szőlőrengetegből. Amerre ellátott köröskörül szőlőtőkék.
A felnőttektől tudta, hogy mindez az Állami Gazdaság tulajdona neki dolgoznak az emberek.
Amennyire tudott, közel haladt a tőkékhez, mert a tőkék nyújtotta árnyékon kívül, a tűző nap oly annyira felforrósította a homokot, hogy égette meztelen talpát.
Bajos volt így haladnia, mert a csípőjétől majd a talajig érő nehéz kanna minduntalan beleakadt a venyigékbe. A nap kíméletlenül tűzte csupasz vállát, arcát. Pár perc után már patakzott róla a verejték. Bár szerette a meleget, a napot, mégis gyakran meg megállt lekuporodva egy-egy tőke hűvösébe kifújni magát.
Kíméletlen hosszúak voltak a szőlősorok sokáig tartott míg a brigád fordult egyet. A brigád tíz főből állt, és neki az volt a feladata, hogy amennyiben megszomjaznak friss vízzel lássa el őket. Ebben a melegben pedig mindig mindenki szomjazott.
Gyakran kiáltozták. Vizes-vizes, és ilyenkor bizony futnia kellett a kannával, ha azt akarta, hogy szidás nélkül megússza. Most viszont aggasztotta a nagy csend nem látta, nem hallotta őket.
Talán fiatal is volt még a fiú ehhez a munkához, hisz még épphogy betöltötte a tizedik életévét csak most végezte el az ötödik osztályt, és bizony jobban szeretett volna osztálytársaival a kanálisban pecázni vagy fürdeni. Apja viszont a szünidőre vízhordónak adta ebbe a kertészeti brigádba, úgyhogy ezt kellett tennie. A brigád, a beláthatatlan szőlőtábla horolását végezte, bár ez, a fiú szerint teljesen felesleges volt, ugyanis a szőlőtőkéken kívül semmiféle más növény nem volt, amit kikapálni vagy kihorolni kellett volna.
Most olyan szakaszhoz érkezett ahol hiányosak voltak a tőkék, és mintegy tíz tizenöt méteren csak a puszta homok. A mennyire a kanna engedte futott a forró homokon. Mire elérte a következő tőkéket gyorsan az árnyékos hűvös homokba dugta lehűteni, meztelen talpát.
Talpa a forró homoktól, térde pedig a vizeskanna ütődéseitől sajgott, de nem sokat törődhetett vele, mert a távolabbi sorok felől meghallotta a brigádjához tartozó emberek beszédfoszlányait és a horolók harsanását amint belemarnak a homokba.
– Héé! kiáltotta, és elindult a hangok felé.
– Szomjasak?
– Gyere ide! Hozd a vizet! Kurjongattak a brigád felől. Megmarkolta a kannát és a hangok irányába indult.
-2-
Az emberek munkájukat félbehagyva, verejtéküket törölgetve, szerszámaikra támaszkodva vagy a szőlőtőkék hűvösébe leülve várták, hogy ihassanak.
Mindenki ivott. Egymásnak adogatták a kannát. Volt aki a nyakába is öntött egy-egy kannafedéllel. Mire végeztek kiürült a kanna.
– Eredj, töltsd meg! Adta ki a brigádvezető az utasítást.
A fiú megmarkolta a kannát és elindult a brigád mozgásával ellentétes irányba, a kút felé.
Most könnyebb volt a haladás. Nem húzta a kanna súlya, és a brigád által fellazított homok még nem forrósodott át, így nem égette a talpát. Könnyedén haladhatott a sor közepén, nem kellett a tőkék hűvösébe húzódnia.
Jó nagy utat tett meg mire elérte a kutat.
A kút az útkaparóház közvetlen közelében volt, a háztól mintegy száz méterre. Ahogy közeledett, arra gondolt bizonyára az útkaparóék is erről a kútról hordják a vizet. Jó volna, ha a kis vörös is pont most jönne vízért. Amint elérte a kutat, ráérősen letette a kannát, és körülnézett. Sem a poros dűlőúton, sem az útkaparóház udvarán nem látott semmi mozgást. Szellő sem rezdült, csak a nap sütött fényesen, és egy két légy döngött a kút kávája körül. Áthajolt a káván, lenézett a kútba. Bizonyos mélységig látta a kút falán szabályos körbe kirakott téglákat, érezte a kút hűs leheletét, de lejjebb csak a sötét mélység tátongott, eltakarva szeme előtt a vizet.
A vödör egy láncon lógott pár méternyi mélységben a kút kávájától, a lánc a kút kávája fölé erősített fa hengerre volt több soron felcsévélve.
Reggel, mielőtt megkezdte a munkát, a brigádvezető megmutatta neki a kút használatát. Most az általa mutatottak szerint kiakasztotta a hengert biztosító fogantyút, és elkezdte leengedni a vödröt.
A lánc már szinte teljesen lefogyott, amikor súlytalanná, könnyűvé vált a hajtókar.
Most érte el a vödör a vizet, gondolta.
– Kicsit vársz, hogy a vödör megteljen, aztán szép egyenletesen felhúzod, és amikor a vödör felért, rögzíted a hengert, a vödröt kiemeled, és a kút mellett töltöd meg a kannát.
– Fontos, hogy a kannát soha ne a kút felett töltsd, mert bele fogod ejteni, akkor pedig apád vehet egy újat.
Emlékezett a brigádvezető szavaira, amikor megmutatta neki, hogy miként tud vizet húzni a kútból.
Úgy is tett. Várt egy kis ideig, azután elkezdte ellenkező irányba tekerni a hajtókart. A lánc megfeszült, és kezdett visszacsévélődni a hengerre. Bár nem volt túl nehéz, de érezte a vödör súlyát a hajtókar tekerése közben.
Már jó sok lánc felcsévélődött, amikor valami bogár szállt a vállára. Egyik kezével odacsapott, de a heves mozdulattól a másik keze lecsúszott a hajtókar fogantyújáról, mire az, nagyot rántva, épphogy elkerülve arcát, hangos robajjal, sebesen visszafelé kezdett forogni. Az egész oly gyorsan és váratlanul érte, hogy ijedtében hanyatt esett.
Mire felocsúdott és feltápászkodott a lánc lecsévélődött, a henger megállt, és a vödör visszazuhant a kútba.
Körülnézett, nem látta-e valaki az ügyetlenségét, de a környék néptelen volt. Kifújta magából az ijedtséget, és kezdte elölről az egészet.
Sikerült megtöltenie a kannát. Ivott is egy nagyot a finom hűs vízből, és indult vissza a brigádhoz.
– Héé!-héé!, kiáltott hangosan, amikor meghallotta a horolók surrogását.
– Hé az apád lova, Te meg a csikója. – Micsoda beszéd ez? Jött egy méltatlankodó válasz Az emberek leálltak a munkával mire odaért. Egy részük körbekapta a kannát, ketten viszont tovább méltatlankodtak a megszólításon.
A fiú lehorgasztott fejjel egyik lábával a másikat taposva megszeppenten állt előttük.
– Figyelj, lassan majd megtanulod mindnyájunk nevét, addig pedig, ha távolabb vagyunk kiáltsd, hogy hahó, kérnek vizet, vagy hahó, hoztam vizet, mondta neki békülékenyen a brigádvezető, és lecsitította a méltatlankodókat.
-3-
– Most pedig, mondta, menj a diófa alá, szusszanj egy kicsit.
– A következő kannát már oda vidd mi is odamegyünk majd ebédelni.
Ebédre mindenki leakasztotta kerékpárjáról a tarisznyáját vagy gyékényszatyrát, kinek mije volt, és valamennyien letelepedtek a diófa árnyékába. Többnyire szalonnát vagy kolbászt ettek kenyérrel.
Víz viszont alig fogyott, ugyanis a tarisznyák és szatyrok mélyéről előkerültek a boros flaskák, amelyekből ki tisztán, ki felszódázva saját termésű borát fogyasztotta.
Ebéd után az emberek lepihentek a diófa árnyékába.
A fiú is szusszantott egy órácskát.
Délután még három kanna víz fogyott. Öt órakor az emberek abbahagyták a munkát, mindenki felpakolt az út menti meggyfák árnyékában hagyott kerékpárjára, és indult hazafelé.
A nap még melegen sütött amikor elindultak.
Kerékpárjaik egymás után sorjáztak ki a kövesútra, ahol egymást bevárva, libasorban, vagy egymás mellett haladva elhagyták a magára maradt hatalmas szőlőtáblát.
A fiú is velük tartott.
Szeme sarkából még látta, ahogy az útkaparólány teheneit terelgeti az út menti fűben.