1681. Chartres – i Székesegyház, Franciaország
„Feljegyezték az Úr 1647. esztendejében, Normandiában, a Louviers – i kolostorban történtekröl
Madeline Bavent növér, aki akkoriban járt életének 18. esztendejében, volt a Gonosz általi megszállottság elsö áldozata. Miután Isten színe elött megvallotta büneit, Urunk szent nevében vizsgálatokat indítottak, amelyek során förtelmes és undorító dolgokra derült fény. Mathurin Picard atyát (a kolostor igazgatóját), valamint Thomas Boulle atyát (a helyettest Louviers – ben) feltehetöleg szintén megérintette a Gonosz. Ők ketten meggyalázva az Egyház szent tanítását és hátat fordítva Urunknak boszorkányszombatokra vitték a növéreket, aholis démonok szállták meg öket és istentelen dolgokat müveltek velük. Madeline növér vallomásában név szerint említi egyiküket, bizonyos Dagont.
Az elkövetkezö vallomások is hasonlót állítanak. A per eredményeként Picard és Boulle bünösnek találtatott, erre a megszállott növérek is bizonyítékul szolgáltak.
Boulle atyát az ördögüzés alatt menthetetlenül megkínozta a Gonosz, így földi porhüvelyét még élve, máglyán elégették, hogy megtisztulva járulhasson Urunk színe elé, Picard atya (aki hamarabb eltávozott) maradványait exhumálták, és szintén tisztítótüzbe vetették. Madeline növért élethossziglan bebörtönözték, ott érte utol a vég.
Késöbbi vizsgálódások során bebizonyosodott, hogy a növérek a megszállottság klasszikus tüneteitöl szenvedtek, és amint kiüzetett a Gonosz, a rohamok is megszüntek, a hisztéria pedig elmúlt…”
Kopogás zavarta meg a férfit az olvasásban, úgyhogy gyorsan letette a könyvet az asztalra. Az egyik pap kereste, muszáj volt elmennie…
Még mindig fortyogott, amiért belekényszerítették ebbe az apácaruhába. Egyfolytában viszketett benne mindenhol, de nem tehette meg, hogy átöltözik. Tettek róla, hogy még csak eszébe se jusson – gondolta dühösen, miközben a kerengőben kutatott kijárat után. Egyszerűen itt hagyták. Ráadásul varázsolni sem mert, hiszen azonnal észrevették volna, így csak magára számíthatott. Elkezdett futni, minél hamarabb ki akart jutni ebből az útvesztőből, de a sövények csak nem akartak megszűnni. Minden egyes fordulóval újabb növényfal tornyosult elé.
Kezdte tényleg unni. Felsóhajtott, majd miután megbizonyosodott róla, hogy senki sincs a közelében, eltüntetett egy kis darabot az élő sövényből, és átbújt alatta. Mögötte összekúsztak az ágak, és ő ismét megindult. Ám a következő kanyarban nem a falakba ütközött, hanem egy férfiba. Mégpedig egy felkent papba… – villant át a tudatán a felismerés, ahogy rápillantott a földről, és szemügyre vette alaposabban a ruháját.
– Bo… bocsánat… – hebegte. Nagyon remélte, hogy megússza a dolgot… A barna felsegítette, és furcsán pillantott abba az irányba, ahonnan a lány került elő, aztán kérdőre is vonta.
– Mit keresel itt ilyenkor?
Claire elpirult, de nem jutott semmi értelmes az eszébe, amivel kivághatta volna magát.
– Ugyan, hagyd már – halott egy hangot a háta mögött, majd egy szőke valaki derékon ragadta. – Még biztos új… – Kék szempár nézett vissza rá, ahogy az alak maga felé fordította és megemelte az állát. – Nem láttalak még erre – suttogta, és végighúzta az ujját Claire ajkán. A lány megremegett, amint elhátrált.
– A könyvtárba indultam… – kezdte hirtelen, és nagyon remélte, hogy ez is egy „rendes” monostor, ahol van könyvtár… Kell, hogy legyen. Muszáj.
– Legközelebb a pincét használd! – utasította élesen a barna férfi. A fiatalabb ismét a védelmére kelt.
– Nem tudhatja, merre vannak a katakombák. Még nem kaptak eligazítást, hogy merre járhatnak, és merre nem – mosolygott negédesen, ahogy közelebb vonta magához. – Igaz? – kérdezte. Claire jobbnak látta, ha egyetért vele, ezért bólintott. Fogalma sem volt róla, meddig akarják itt tartani, de megkönnyebbült, mikor végre elindultak.
– Mit akarsz olvasni?
– A Bibliát – vágta rá gondolkozás nélkül. Mindketten csodálkozva pillantottak rá, mintha legalábbis valami tiltott dolgot készült volna művelni. Kezdett aggódni. Korántsem eléggé…
A két férfi összenézett.
– Bibliát? Úgy érted, A Bibliát?
Claire elpirulva lehajtotta a fejét. Fogalma sem volt, mit válaszoljon, vagy egyáltalán hány szentírás lehet még, amikről tudnia kéne. A két férfi kissé irigyen elhúzta a száját.
– Megint csak Damon… – sóhajtotta a szőke lemondóan, és elengedte a lányt. – Nekünk miért nem jár ki a jóból? – nyavalygott tovább, mire Claire sejteni kezdte, miről van szó. Egy kissé megnyugodott, hogy békén hagyják ezután, viszont nem tudhatta, odafönt mi fogja várni. Próbálta közben megjegyezni az útvonalat, ha szüksége lenne rá, legyen egy biztos pont, ahova eliszkolhat. Bár szabadulni mindenképp lehetetlennek tűnt, amíg nem ér fel… Mikor egy hirtelen kifogással próbált elsomfordálni, szúrósan néztek rá és nem hagyták.
– Damon nem szereti, ha megvárakoztatják… – mondták feddő jótanácsként.
Sokat haladtak felfelé a széles kőlépcsőkön, ami végül a könyvtárba vezetett. Nehéz, kétszárnyú tölgyfaajtó zárta a helyiséget, a kazettáit különböző bibliai jelenetekkel díszítették. A szőke pap kinyitotta az egyik felét, de mikor Claire be akart lépni furcsállóan rápillantott, majd a folyosó végén lévő ajtó felé intett.
– Arra van – mondta, majd megindultak befelé, de a barna megállt. A lány nyelt egyet az ajtó előtt, majd kopogott és belépett. Utoljára hátranézett. Még mindig a könyvtár bejáratában voltak…
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, miután becsukta az ajtót, és észrevette, hogy senki sincs a szobában. Óvatosan körbepillantott, illedelmesen köszönt, ám nem érkezett válasz. Megnyugodott, és ha már itt volt, tüzetesebben szétnézett a helyiségben. Körben hatalmas szekrények és polcok, roskadásig tömve könyvekkel és kódexekkel. Néhányat felütött, és arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg a titkos iratokat tarják itt elzárva. Visszatette őket, majd elindult az ablak előtt lévő nehéz mahagóni íróasztal felé. Fenséges volt… Végigsimított a sötét felületen, ám egy nyitott könyvbe ütközött. Ahogy belepillantott, inkább valamilyen feljegyzésnek tűnt. Mintha valaki olvasta volna, és siettében csak itt hagyta… Cirkalmas betűkkel írták, jegyzőkönyv volt a Louviers – i kolostorban történtekről. Gyorsan végigfutotta, de az lepte meg igazán, ami utána következett…
„Kivonat Montague Summers a Boszorkányság geográfiája c. művéből, London
A boszorkányság teljes történelme során egyetlen történet sem volt olyan visszataszító, mint amit Madeleine Bavent, Mathurin Picard, és Thomas Boulle művelt. Sehol sem olvastam még ehhez foghatóan ocsmány vallomást. A részletek olyan teljesek és undorítóak, hogy még egy sokat látott pap – akit semmilyen emberi aberráció sem képes meglepni vagy megbotránkoztatni – , is remeg, és felfordul a gyomra a gyalázatos sötét misék hallatán, amelyek pokol bugyraiból felokádott mocsoktól bűzlenek.
1616 – ban, Louviers – ben, egy nyüzsgő, régimódi kisvárosban az Eure folyó partján, Normandia területén, Rouen – tól néhány mérföldre, megalapították IX. Szent Lajos és Magyarországi Szent Erzsébet kolostorait a harmadik ferences rend számára.
Az első igazgató egy David nevű idős pap volt, akit rövidesen Picard követett, Menil – Jourdain lelkésze, akinek Thomas Boulle volt a segédlelkésze, ő támogatta. A balsors több volt, mint véletlen, tervezés nélkül mindhármuknak köze volt a dualizmushoz, elrejtve sátánizmusukat az ortodox szentély álcája mögé. Kezdettől fogva azon fáradoztak, hogyan rontsák meg a szerencsétlen vallást, aminek hívő lelkészeinek és védelmezőinek kellett volna lenniük, és ahelyett, hogy felemelték volna a lelkeket, a legmélyebb pokolba taszították le őket. 1634 – ben voltak utalások, jelek, hogy valami nagyon nincs rendben. Két – három nővér abnormális viselkedéssel párosuló görcsös rohamokat kapott, majd pedig mereven álltak paralitikus transzban, végül epilepsziától habzó szájjal vonaglottak a földön, mint valamilyen csont nélküli kígyóember a cirkuszi arénában. Egy ideig sikerült eltussolni az ügyet, habár fenn állt a veszély, hogy Picard lelepleződik.
Ő volt valójában körzetben lévő összes boszorkány és sátánimádó Nagymestere. Elcsábított és teljesen az irányítása alá vont egy szerencsétlen apácát, Madeleine Bavent – et, akit eszközként használt, a segítője és egyben közvetítőjeként. Semmi kétség nincs afelől, azt hiszem, hogy Picard rendkívüli hipnotikus erővel rendelkezett, és Madeleine talán nem tekinthető erkölcsileg felelősnek a bűnös orgiákért, amikbe belerángatták. A részleteket abból a vallomásból ismerjük, amelyet Madeleine a börtönben írt De Marets abbé kérésére, aki segítette és képviselte a penitencia és a bűnbánat idején.
Néhány éjjel egy héten a reggeli mise előtt ébresztették fel [Madeleine – t], éjfél körül, és elvezették a sabbatra [boszorkányszombat]. Az egyértelmű, hogy Picard kulcsokkal szerelte fel magát, hogy bebocsátást nyerjen a kolostor bármely részébe bármely órán. Madeleine kijelentette, hogy nem használt semmiféle kenőcsöt vagy recitált varázsigét, de elvitték a sabbatra Picard erejével, anélkül, hogy tudta volna, miként érkezett oda, nyilvánvalóan transzban. A pontos helyet, ahol a sabbatokat tartották, nem tudta beazonosítani, de feltehetőleg valamelyik házban volt, nem messze a kolostortól. Hosszú, keskeny volt a szoba, amit az Ördög oltárán lévő fáklyák és gyertyák világítottak meg, amit ott állítottak fel. Ez persze pincét feltételez. Számos papnak öltözött ember volt jelen, és néhányan groteszk félig állat, félig ember maszkokat öltöttek magukra. Ő sosem segédkezett a démon kecske alakjában való istenítésében, de ezt a rítust sokszor bankett is követte.
A Sátánt dicsőítő sötét misét folyamatosan mondták az oltárnál. A vezető vörös foltként jelent meg, és közösséget teremtett az imádók között. A liturgiát egy istenkáromló könyvből olvasták fel, amit körbehordoztak. Ez tartalmazta a legförtelmesebb átkokat minden létező ellen, ami szent volt és isteni, és inkább tűnik kéziratnak, mint nyomtatott könyvnek. Volt még ezen kívül egy tekercs is, amire a sátánisták neve került, Madeleine – ét David írta rá. Ezt a tekercset mindig a legnagyobb gonddal vigyázták; Madeleine – nek sosem mondták meg, hogy kik voltak jelen. Ő azonban felismert négy hívőt a saját házából (Catherine – t a Keresztesektől, Szt. Genevieve – i Catherine – t, Elizabeth – et a Születéstől, és Anne Barre – t valamint még Thomas Boulle – t), és néhány másik papot, akiket csak látásból ismert (ők valószínűleg a kolostor kápolnájában szolgáltak). Kiemelkedett a segédek közül egy idősebb férfi, akinek ezüstszürke haja volt, általában gazdagon díszített lila bársony ruhát viselt; valamint egy matróna, akit keresztes Frances anyának szólítottak (valójába Simonne Gangain volt a neve, és ő volt a kolostor másik alapítója).
Lehetetlen a kapcsolat az áldott szentség ilyen undorító és természetellenes módon való meggyalázásával, mint amit ezek a démoni papok gyakoroltak. A részletek túl szörnyűek ahhoz, hogy reprodukálni lehessen őket. Szerencsétlen Madeleine azonban továbbra is érintett volt: "…Egyik évben nagypéntek éjjelén Picard és Boulle négy ostyát hozott, amiből a saját szájukba tettek, a másik kettőt Simonne anya és az én számba… majd az övéket kicserélték a miénkre, azért, hogy ezzel mindörökké megszilárdítsák a szövetséget és a kapcsolatot közöttünk… Egyik éjjel, miután a Káromlások Könyvét körbehordozták, egy kis feszületet hoztak és nagy ostyákat szögeztek Krisztus kezeire és lábaira, majd minden jelenlevő egy éles késsel átdöfte… 2 – 3 csepp vér lecsöppent, amit gondosan összegyűjtöttek és megőriztek az ostyákkal együtt, hogy fenntartsák a varázsigét…" "Alig akartam elhinni, de nem tehettem mást…" – sírta a legmélyebb kétségbeesés hangján. "…hogy ez az újítása a mi urunk megfeszítésének."
Egy alkalommal az egyik pap ostyát hozott, hogy megégessék, máskor pedig egy kelyhet félig telve a Drága Vérrel, amit kiöntöttek, végig a padlón. Egyik nagyszombaton egy nő adta át azoknak férfi – ördögöknek az újszülött csecsemőjét. A bébit megfeszítették egy kemény keresztre, pici kezeit és lábait szögekkel erősítették a fához, amik nagy ostyákat szúrtak át. Két férfi, akik kíváncsiságból vállalkoztak a szombatra, elszörnyedtek a látványon, és megtagadták a részvételt a kéj és a gyilkosság orgiáiban. Nem hagyták el élve a házat. Picard a továbbiakban is saját élvezetére használta fel szerencsétlen Madeleine – t a legbecstelenebb szexuális közösülésekhez, hogy nyilvánosan bocsássa áruba a testét a démoni gyülekezet előtt. Egyszóval de Sade iratai semmi undorítóbbat nem tartalmaznak, mint ennek a megtört nőnek a vallomását, Justine vagy Juliette legkegyetlenebb és obszcénebb epizódjai is elhalványultak ennek a démoni apácának eskü alatt tett vallomása mellett.
Picard – ot, miután meghalt (szerencséjére hamarabb), a ferencesek kápolnájában temették el, közel a choir grille – hez. Semmi kétség afelől, hogy Boulle, aki követette, nem tudott olyan erős vonzó hatással lenni a nővérekre, mint a korábbi igazgató, és a háttérből irányító elme eldugott lelkiismerete most kezdte hallatni a hangját. Néhány hivő rosszul lett, valamilyen különös betegségtől szenvedtek, közel voltak hogy beleőrüljenek bűntudatba és a lelkiismeret – furdalás kínjába. Hangosan kiabáltak, és gusztustalan bűnök kerültek felszínre. Félelem telepedett rájuk, és rövid időn belül húsz bentlakó apáca érte el az idegösszeroppanás utolsó stádiumát: megtörtek mind testben, mind lélekben.
Az esetet nem tudták eltussolni, és 1643 elején Evreux püspöke, Monsignor Francois Pericard elhatározta: részletes és alapos kivizsgálást tart az ügyben. Őt számos nagy tapintattal és tapasztalattal rendelkező kapucinus szerzetes támogatta és segítette. Az apácák hamarosan a legaggasztóbb vallomásokat tették, végleg belekeverve Madeleine Bavent – et, akire úgy tűnik, úgy tekintettek, mint romlásuk fő közvetítő eszközére, a halott Picard és az élő Boulle között. A püspök nem késlekedett, hogy kihirdesse az ítéletét. Madeleine Bavent – et eltiltották a vallás gyakorlásától és egész életére bebörtönözték, Picard testének nem kellett tovább megszentelt földben szenvednie, exhumálták és arcátlanul az árokba hajították, le Puits Cronier – nél, ami a város határában feküdt; Boulle – t halálra méltónak nyilvánították. Az ítéletet március 12 – én hirdették ki. Néhány hónapon belül Pericard püspök annyira megtört lelkileg a Legszentebb Szentséget ért gyalázat miatt, hogy idő előtt sírba szállt.
A világi törvényszék lépett közbe és a vádlottakat Rouen – ba szállították. Késést késés követett, halogatást halogatás, amíg végül négy év múlva a legfelsőbb bíróság elítélte őket. 1647 augusztus 21 – én Thomas Boulle – t (aki hiába könyörgött alázatosan az Isten és a király bocsánatáért a Roune katedrális főkapujánál), mindenféle egyházi méltóságától megfosztották és a papi rendből is kitaszították, majd élve megégették a vásártéren. Picard tetemét szintén erre a máglyára vették. Madeline Bavent – et még mindig őrizet alatt tartották, és elfelejtve fejezte be életét a kazamatában. Először fellázadt a sorsa ellen, és öngyilkosságot kísérelt meg, megvágta a torkát egy késsel, aminek a létét sikerült titkolnia, majd az oldalába döfte. Mindemellett még üveget is nyelt, és halálra éheztette magát. Idővel a mély lemondás sikerrel járt, de nincsenek további feljegyzések a sorsáról…”
Claire döbbentében kiejtette a kezéből a könyvet, az pedig az asztalra hullott. Most többet látott és tudott meg, mint amennyit szeretett volna, igaz nem a grimoire – ról, hanem a múltjáról. Loudon csak egy lépés volt Louviers felé. A kísérletek a katakombákban és a kazamatákban… Kezdte azt hinni, hogy az Orsolya rendi apácáknak is köze volt a lányok eltűnéséhez a lelencházból, ahonnan megszökött… Grandier pére… A hisztéria, amiről hallott. Ő válthatta ki. Emlékezett, milyen hatással volt a lányokra, és később egyikük elkotyogta, hova járnak vele… Mérges volt Jeanne – ra is, amiért ezt művelte az atyával és a többiekkel. Csak a papnak és a nővéreknek élt, mindenki mással gonosz volt és lenéző. Persze ezt senki sem sejtette, ahogy azt sem, hogy valószínűleg ő okozta a romlást… Pedig már régóta érezte, de nem akarta elhinni. Mikor a doki pincéjében, az ereklyék közt megtalálta, a lelke mélyén már gyanította azt, amiben Lemaire megerősítette. De ő makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy nem igaz.
A testből ugyan nem látott semmit, csak a karját, amely élettelenül hullott ki a lepel alól. Földtől és sártól volt mocskos, a körmei alatt vér feketéllett. A csuklóján pedig ott volt az apró, kis kavicsokból és kagylókból készített karkötő…
Egyetlen ember csinált ilyet.
Egyetlen lány kapott ilyet…
Mikor felismerte Fleur – t, és a gyerekes ékszert, amit ő ajándékozott neki, könny szökött Claire szemébe, ahogy most is, miután rádöbbent a borzalmas igazságra. És arra, mit művelnek az egyház álcája alatt…
Dühös lett, mérgében az íróasztalba vágott, de azonnal megbánta. Vállat vont a fájdalomra, és elhúzva az ökle fölött a tenyerét elmulasztotta a vérzést, majd lecsapta a könyvet a földre. Semmi kedve sem volt tovább olvasni ezeket a förtelmeket.
– Finoman – hallotta meg az idegen hangot, és összerezzent, de nem mert megfordulni. – Még valami baja történik.
A férfi lehajolt a lány elé, és felvette a könyvet. Hosszú, fekete haja össze volt fogva a tarkóján, de az arcát még mindig nem látta. A polchoz sétált, helyére tette a könyvet.
– Hogy jutottál be? – kérdezte. Claire még mindig nem fordult meg. Kapaszkodott az asztalban, nehogy összeessen.
– Ide küldtek – mondta, és igyekezett palástolni hangja remegését. Végülis igazat mondott…
– Értem – mondta a férfi, majd elmosolyodva közelebb lépett. Végigsimított a remegő lány karjain. – Nem lesz semmi baj, ne aggódj – duruzsolta negédesen, és Claire tudta, hogy ha nem lenne minden erejével ellene, képes lenne elveszteni a fejét. A puha kezek hirtelen félresöpörték a haját a nyakáról, majd két apró, éles szúrás érzékelt, ahogy a szemfogak felhasították a bőrét, utat találva a verőerekhez, a meleg ajkak pedig a nyakára tapadtak.
Egyre jobban szédült, és képtelen volt bármit tenni, még ellenkezni sem maradt ereje, ahogy ez a férfi mohón szívta a vérét. Folyamatosan gyengült, míg a férfi váratlanul ellökte magától és a torkához kapott.
– Idióták!!! Kit küldtek?? – üvöltötte fájdalmasan, majd földre rogyott. Claire – nek valahogy ismerősnek tűntek az indulatai… A hevessége… Habár még mindig nem értette, mi baja lehet a férfinak, mert ő semmit sem csinált. Lassan kezdett kitisztulni a feje, majd miután megtámaszkodott, lehajolt a másikhoz, de az félrelökte, és mérgesen rápillantott. Claire dühös, mélyzöld szempárral találta szembe magát, ami sárgásan megvillant. Most már megértette, mit próbált előtte titkolni pár éve a férfi, és mi történt valójában a pajtában, mikor magával vitte. Nem a tűzbe halt bele a fiú, hanem azért, mert belőle is evett. Nyelt egyet, majd a tenyerébe fogta a férfi arcát, amit az megdöbbenésében hagyott is. Kezdett kicsit jobban lenni.
– Cla.. Claire… – suttogta hitetlenül. A lány arca elszomorodott, majd lemondóan megrázta a fejét.
– Mit keresel itt, Damien?