Sötét éjszaka volt. Csak a csillagok világítottak, és a Telihold, misztikus, túlvilági fényével. Éjfél felé közelített az idő. Mindez évszázadokkal korábban történt. A Herceg, aki a kastély ura által kijelölt trónörökös volt, a tükrös Nagyterem erkélyén imádkozott sóvárogva a Holdhoz.
Szerelmes volt egy fiatal lányba. Tilos lett volna szeretnie, a szomszédos királyság uralkodójának legkisebb lánya volt, így hát eredendően ellenség. De a szívnek nem lehet parancsolni. Nem hallgat az politikai érdekre, észre, racionális megfontolásra: ha egyszer szeret, akkor szeret, megállíthatatlanul. A Herceg pedig, hiába számított óriási bűnnek szerelme, szeretett, oly erősen és rendíthetetlenül, hogy az életét is odaadta volna az imádott személyért.
A Herceg állt az erkélyen, és szerelme tárgyának minden apró vonását igyekezett emlékezetébe idézni. A lány hosszú, vörösesszőke, enyhén hullámos haja csodálatos bájt kölcsönzött kecses, törékeny alakjának. Karjai mint az elefántcsontból faragott indák; arca fehér és nemes, mint a tiszta márvány. Apró ajkai szelíden és vékonyan íveltek enyhén szív alakú arcán. A legszebbek mégis enyhén mandulavágású, zöld szemei voltak, melyekkel olyan áthatóan, olyan néma bölcsességgel, annyi ki nem mondott érzelemmel telten tudott nézni, hogy az ember a lelke mélyéig beleremeg, ha állja pillantását.
A Herceg aggódott érte. Hetek óta nem hallott felőle. Titkos találkozóhelyükön sem jelent meg, a Sötét Erdő egy csendes, rejtett zugán, ahova a Hold fénye teliholdkor mindig olyan varázslatosan világított be, mintha egy ősrégi, elfeledett márvány pavilon telne meg különös, túlvilági fénnyel, és a történelem vészterhes évszázadain át egy röpke néhány percre újra megelevenedne. Mintha egy elfeledett apró kis tér hódítana vissza néhány percet az enyészettől néhány varázslatos pillanatra, míg az éjféli holdvilág márvány fényével bevilágítja az Erdő e titkos kis zugát, és amíg a szerelmesek legcsodálatosabb közös lopott perceiket együtt tölthetik. A Herceg élt-halt ezekért a percekért. Ez jelentette számára az életet, a boldogságot, a megváltást, mindent. A Lány volt élete értelme, és érte kibírt volna bármit.
Most azonban már jó ideje nem hallott felőle. Félt, mert apja hozzá akarta adni a lányt egy ifjú királyfihoz a szomszédos királyságból. A házassághoz politikai érdekek fűződtek. És az érdek mit sem tud a szív titkairól, vágyairól, álmairól. Vajon sikerült a leánynak megbékélnie az elkerülhetetlennel, vagy esetleg kijátszotta apja tervét? Vajon hogy sikerült az eljegyzése a dölyfös és a szerelem rejtelmeiről mit sem tudó királyfival? A Herceg reszketett érte, és ha tehette volna, minden szenvedéstől megkímélte volna kedvesét. De tudta, hogy nem teheti. Ha megpróbál kiállni szerelméért, a kisebbik gond, hogy apja kitagadja, száműzeti, és koldusbotra jut, otthon nélkül, képtelenül bárminemű biztonságot nyújtani szerelmének bimbózó közös életük hajnalán. A lányt azonban tömlöcbe vettette volna öntörvényű, a politikai érdekekre oly érzékeny, a lánya boldogságára oly érzéketlen királyi apja. A család szégyenfoltja lett volna, kitagadva, megbélyegezve, rabként hátralévő életén át. A legjobb eset, hogy szigorúan őrzött kolostorba küldik, apácaként egész fennmaradó életére. A legrosszabb esetben… abba bele sem mert gondolni a szerelmes Herceg.
Gondolatai ekörül forogtak, és aggodalma nemhogy csökkent volna, inkább növekedni látszott. A szél is oly baljósan fújt azon az éjjel, a Telihold fénye is oly vészjóslóan világított be a szobába. A távolban mintha farkasok vonítottak volna. Mintha templom harangja kezdett volna el gongani mélyen, gyászosan, fájdalmasan. Nem tudta, honnan jön a hang; a Herceg velejéig megborzongott. Éjfélt ütött az óra. Halk, surranó neszt hallott meg a háta mögül. És ahogy az éjfél pillanatában hátrafordult, és önkéntelenül is belenézett a tükörbe, halott kedvese lelkét látta meg visszatükröződni selymesen, félig áttetszően, ijesztően. Lágy szellem-haja vízcseppektől nedves, túlvilági ruhájából csorog a víz, márvány fényű karjain a közeli tó moszatjainak maradványai virítottak fájdalmas emlékeztetőként. A Herceg lába földbe gyökerezett, hiába a Lány minden kedves, bíztató szava: "Most már örökké együtt lehetünk, Kedvesem. Mindörökké."
Az óra még nem ütötte végig az éjfelet. Az Éj Herceje abban a pillanatban szörnyethalt.