A kertünk végében húzódó tó közepén tutajozunk a nagy traktorgumibelsőn – apám szerezte valahonnan – úgy ülünk rajta, mintha valami orjás trópusi virág eleven hús-vér szirmai lennénk.
Nagyon messze kerültünk a parttól, félek, itt már nem ér le a lábam.
Az egyik kiskölyöknek az-az ötlete támad, hogy hintázzunk egyet, és már rángatja is a gumit fel s le, és az egyre nagyobbakat billen a tó zöldes-két tükrén. Egyszer csak a velem szembe üllő egyik gyerek elveszti az egyensúlyát és hanyatt bele esik a vízbe, így mi a másik oldalon leszünk a nehezebbek, a gumi még mélyebbre süllyed, majd egyszer csak az egész csapattal együtt a másik oldalára fordul.
Ismét az ismerős, bugyborékolós csend vesz körű, ismét látom a napfényben hintázó napsugarakat a víz felszínén. Süllyedek, mint valami döglött béka, le egészen a tó iszapjának bársonyáig.
Talán reflexből, talán a halálfélelemből, – nem tudom – rúgtam egyet, a lábam az iszapba süllyedt, de a lendület megindított a felszín felé, és prüszkölve, fuldokolva bukkantam ismét fel, szerencsére pont a nagy gumikarika mellett, amin meg tudtam kapaszkodni.
A többiek nem is kerestek, már kapaszkodtak is fel újra a gumira, a következő körre, nem törődtek velem, még talán élvezték is, amint ott reszketek és szerencsétlenkedek a visszakapaszkodással.
Újra indult a hinta, és nekem kezdett elfogyni az erőm, lassan lecsúsztam a gumiról és nem volt mit tenni – hiába gurguláztam, hogy segítsetek mert nem tudok úszni – rugdalva, kapálva a vizet próbáltam valahogy a felszínen maradni.
Na így tanultam meg úszni….
Aztán néhány átfordulás után lassan alább hagyott a jókedv a tó közepén, talán ráébredtek az ifjak, hogy ma már nem tudnak vízbe fojtani, így szépen lassan partra evickélt az egész csapat.
Még mindig reszkettem de ráfogtam, hogy fázok, még mielőtt valamelyik el kezd röhögni, – azt hiszem elhitték.
Egy darabig még szárítkozott mindenki némán, egymásra sem nézve mint egy nyári zápor után a villanydróton az ázott verebek, hátukat a nyári nap meleg sugarainak támasztva. Talán egyik-másik még szégyellte is ezt a nyilvánvaló merényletett ellenem, amit mintha sejtettem volna tudtam, hogy egyszer meg fog történni. Aztán amint felszáradt a társaság, szépen egyenként mindenki talált valami indokot hogy induljon, pedig -tudtam – egyik sem sietett sehová.
Csak én maradtam a parton és Kati az akkor tizennégy-öt körüli lány, igen azt hiszem akkor végezte el a nyolcadikat….
Elnyúlva feküdt a törülközőjén, csukott szemmel hunyorgott-mosolygott a nap simogató melegének.
Odatelepedtem mellé én is, gondosan leterítve, eligazgatva a saját fekhelyem, mintha csak azt vártam volna, hogy megneszeli a szándékom, felpattan és elszalad. De nem tette, sőt felém fordult és kedvesen megkérdezte, hogy itt maradok e még vele egy kicsit. Én csak hümmögtem egy igent, és ugyan úgy elnyúltam mint ő. Szótlanul feküdtünk ott nem is tudom meddig. Szerettem volna valamiről beszélni, valamit mondani, hogy nyújtsam a percet, álljon meg az idő most, ne rohanjon, nem gázoljon nekem össze semmit, ne úgy bámuljak az elmúlt pillanat után, mint a csatlakozást lekéső utazó. Tartson még ez a gondtalan simogató, idill ameddig csak lehet. A lány felé fordultam, s ö lopott pillantásomat megérezve, egyik a kezét a feje alá téve felém.
A mozdulattól meglazult a fürdőruhája, s egy gyönyörű halványbarna szem kukucskált rám a ruha paravánja mögül.. Ő egy pillanatra lenézett a kis leskelődőre, majd rám, aztán ugyan úgy, ahogy az imént , becsukott szemmel, nem bánva a lelepleződést, mosolyogva a nap felé fordult. Nem bírtam megállni, kinyújtottam a kezem, és nyitott tenyerem rátettem arra a szemre, mint valami útszélén talált madárfiókára, félve, óvatosan, hogy rémületében nehogy tova szálljon.
A lány nem mozdult, csak egy mosoly rándította meg a szájsarkát, tudta hogy mit tesz. Hideg bizsergés futott át rajtam egy pillanatra, majd forróság, a szíven a torkomba költözött és a fürdőnadrágom hirtelen egy számmal kisebb lett.
A madárfióka is bontogatni kezdete szárnyát, hagytam, s új kincsek után nézve a völgy felé indultam, csigavonalakt rajzolva a köldök körül, – ahogy azt nem rég egy filmben láttam – hogy megérkezzem arra kis lüktető dombra, kíváncsi ujjaim bejárják, felfedezzék, völgyébe ereszkedjenek.
A lány megfeszült egy pillanatra, majd finoman visszahúzta a kezem a köldökére, majd felült, egy hosszú pillanatig tanakodott magában, hogy mit tegyen, ha már így hagyta a dolgok menetét. De nem tett többet, kedvesen csak annyit mondott, hogy én még fiatal vagyok még ehhez, s leplezve zavarát vagy hevületét – nem is tudom igazán melyiket -, felállt sarkánál fogva felkapta a törölközőjét, vállára csapta és csendesen elballagott, a kertek közötti kis ösvényen, vissza a valóságba, a többiek után, vissza se nézve.
Még egy jó darabig ott feküdtem kábultan, bámulva a kék eget, a vakító fehér vatta felhőket, a boldogan cikázó, csivitelő fecskéket.
Újra és újra felidéztem a történteket itt-ott megállítva, forgatva, csodálva mint valami csillogó talált-lopott gyémántot…
A lányt, mint annak előtte is, csak nagyon ritkán láttam, bár szinte a szomszédban lakott. Ugyan úgy nézett rám mint régen, – azt a kis cinkos mosolyt leszámítva a szája sarkán, ha meglátott -, és többé nem jött le fürödni a tóra, bár még a nyár fele hátra volt.
A kék égen még vissza-vissza térnek azok a felhők, de fecske már minden évbe egyre kevesebb
4 hozzászólás
Néhány apró (?) hibától eltekintve, ez is egy Pazar írás.
„A kék égen még vissza-vissza térnek azok a felhők, de fecske már minden évbe egyre kevesebb”
Ezt a zárómondatodat így írnám: A kék égen még vissza-visszatérnek azok a felhők, de fecske évek óta, már egyre kevesebb… (Vagy: minden évben)
Szívből gratulálok. a.
Köszönöm a figyelmet! lala
Talán minden így kezdődik…ez amit leírsz az út eleje…hogy a végén mi van az emberenként változik.:)
Arthemis! Köszönöm szépen, gyere el máskor is! lala