Éji magányból éretted eljöttem,
halálnak ködét oszlattad köröttem.
Fények ösvénye vagy, sötét éjeken,
jogtalant adod hazárdul énnekem.
Temetők kapuik szélesre tárják,
éhező rovarok jussukat várják.
Dicsőség felettem semmi sem ragyog,
nélküled én ma már senki sem vagyok
Termékeny testednek tündöklő terhét,
sóváran lesik didergő napkelték.
Arcod szemfedőként lebeg felettem,
és én csodálom léted önfeledten.
Veríték, patakként csorog hátamon,
boldogság kínoz, de ezt elvállalom.
Fényedtől élek
By Geisz László
4 hozzászólás
Kedves László!
Nagyon érdekesen, szinte ellentétes szavakat használva fogalmazod meg a boldogságot:
"Veríték, patakként csorog hátamon,
boldogság kínoz, de ezt elvállalom."
Ellentétes szavakkal, mégis egyértelműen.
Élvezettel olvastam versedet
Üdvözlettel: Kata
Köszönöm Kata!
Üdv.: Laci
Kedves László!
Csodálatosan szép vallomás ez. A szerelem – szeretet ereje, az egyetlen, mely képes a semmiből a mindent megtermteni.
Egyetlen kijelentéssel viszont nem értek egyet a tartalomból. "Dicsőség felettem semmi nem ragyog"
Gondold át ezt kérlek! (ha nem ragyogna, a pokolba lennél, nem a mennyországban, ahogy erre korábban célzol is.)
De ez a kijelentésed, nagyon illeszkedik a sorok közé, mivel még alaposabban alátámsztja a jelenlegi boldogságod.
Kívánom; ez az állapot még sokáig tartson, és olvashassak tőled hasonló szépeket, mint ez a szép szonetted!
üdv
Szellő
Köszönöm drága Szellő!
Üdv.: Laci