Gyöngyök. Sok apró gyöngy.
Hátára fekszik, nyújtózik rajtuk a fény.
Közéjük fekszem, nyomnak és megtörnek…
Annyira nyom, miért ilyen kemény?
Tüskék. Sok tüske, egymás mellett,
Fejem alatt magasan, hevedernek,
Én próbálkozom, mégis valami erő, én…
Nem tudom! A tűágyhoz nyomnak, letepernek.
Tej. Fehér, folyik, krémes és lágy.
Fürdök – meztelenül – csak a tej van, és én vagyok,
Aztán… örvény! Dühöngő folyam lesz, és gyűlöl
Engem! Kapálózok, nincs levegő… megfulladok.
Gyógyszer. Sok kis tabletta, színes, néhány
Ampulla, tű, véna, vér, oly vörös, bőr,
Szakadó, ahogy a tű hozzá ér,
Késem nincs (pedig vágnék), csak ez a tőr.
Beteg. Az vagyok, hangokat hallok a túlvilágról,
Amiben nem hiszek, és nyom, és szorít, nyúz,
És vinne messzire. Menekülök, segíts már!
Nem megy… Feladom, az meg kacagva ölébe húz.
Én. Egy test, meg valami lélek, ha létezik,
Orr, száj, fül, fog, kar, láb, homlok, hajtincs,
Mind mozogva a saját útján, nem tartja őket
Össze se agy, se más. Így csak értelmem nincs.
4 hozzászólás
POnt ez a betegeség teszi számomra igazz, s széppé a leírtakat!
Gratulálok!
Zsolt
Köszönöm 🙂
érdekes vers. tetszett.
Szerintem is nagyon érdekes … és nagyon jó lett !:)