Drog

Szép nap ez a mai… gondoltam, mikor ma reggel felkeltem. Egy újabb napot megéltem. Nekem már ez is csoda.
Kimentem, aztán végig az utcán. Ismerőseim nem köszönnek, az emberek elfordulnak, vagy úgy néznek rám, mintha szánalmas lennék. De nem zavar. Szeretek élni. Akármilyen is vagyok, örülök, hogy egyáltalán élek.
Ellenben régen nem tudtam, mekkora áldás az élet. Egészséges, szép, osztályelső voltam, de egyáltalán nem éltem. Mindig a tökéletességre vágytam, egy tökéletlen világban.
Az egész 3 évvel ezelőtt kezdődött. 15 éves voltam. Új iskola, új emberek. De ez nem jelentett gondot, midig is hajlamosságot éreztem a tanulásra. Legjobb barátnőm, akivel együtt végeztük el az általános iskolát, ide is követett. Neki mindegy volt hova járt. Ő egyáltalán nem nevezhető strébernek. Élte az életét, a tanulás nem is nagyon érdekelte. Kettesre tudott mindent, aztán kész. Mindenhova együtt jártunk. Ha új barátja lett – ami gyakran előfordult- nekem mutatta be először. Mindig rá akart beszélni valamelyik fiúra, de nekem ilyenekre soha nem volt időm. Mivel már középiskolás volt, hétvégén szabadjára engedték a szülei, akik igazából nem is nagyon figyeltek rá, mikor hol van. Szerették, de nem féltették. Gondolták, tud magára vigyázni. Ági – barátnőm – gyakran hívott fel éjszaka, hogy buli van, menjek. Tudta, hogy nem szeretem az ilyen hívásokat, de jól esett, hogy gondolt rám. Lassan beköszöntött a tél, ez a zord, hideg, sivár évszak, amikor jobb behúzódni a meleg házba. Ági is így tett, csak ő hozzám húzódott be. Ilyenkor leültünk egymással szemben egy bögre forró teával, és elmesélte, hogy éppen kivel van együtt, mi történt vele, hol volt hétvégén. Ezeket szívesen meghallgattam, de nem cselekedtem volna ugyanígy. Ági mindig mosolygott és nevetett. Semmit sem vett komolyan. Soha nem volt szomorú. Ha valami rossz történt vele, azt mondta, ezért dupla szerencse éri…tudott valamit… Nos, megvolt a karácsony, a szilveszter, beköszöntött Január. Ági összekerült egy elég érdekes fiúval, aki, mint később kiderült, drogfüggő volt. Barátnőm egyik pénteken áthívott, hogy aludjak nála. Az alvásból végül az lett, hogy rámparancsolt, menjek el vele bulizni. Először azt mondtam, nincs kedvem. De Ági nem eresztett, mondván, akkor ő sem megy el. Kihagy egy bulit? Ez csodával határos. Rákérdeztem, miért? „A barátom drogozik, és félek egyedül elmenni” kaptam a választ. Az a „félek” elég érdekesen hangzott tőle, de miután megkért, hogy vigyázzak rá, beadtam a derekam. Házibuli volt a fiúnál. A gyerek tényleg drogozott. Minket is kínált mindenfélével, persze én semmit nem fogadtam el… Ági viszont igen. Valami bogyót beszedett, amitől hamarosan illuminált állapotba került. A nagy tömegtől, az ordító zenétől hamar megfájdult a fejem. Kimentem. Gábor, Ági barátja ezt észrevette, és utánam jött. Megkérdezte, jól vagyok-e? Kell-e valami? Valaki? Mondtam, hogy csak a fejem fáj. Elment fájdalomcsillapítóért. Hamar visszajött. Egyik kezében egy pohár víz, másikban valami kapszula. Ekkorra már ordítani tudtam volna a fájdalomtól, úgyhogy nem is néztem mi az, bevettem. Kis idő múlva már nem, hogy a fejem nem fájt, de úgy éreztem, repülök… szállok a boldogságtól. Azon kaptam magam, hogy egy idegen fiúval táncoltam. De jó volt. „Mindenki olyan kedves. Mosolyognak rám. Gyönyörködnek bennem. Szeretnek…” gondoltam. Mikor a tükörbe néztem, láttam magam tökéletesen. Eszméletlen… aztán… Reggel Áginál ébredtem. Abból a reggelből dél lett, majd délután. Lassan kikecmeregtem az ágyból. Kimentem a mosdóba, megmostam az arcom. Belenéztem a tükörbe. A várt hatás elmaradt. A tökéletesség helyett egy karikás szemű, unott arc nézett vissza. Az elkövetkezendő hetekben a tanulás elég lassan ment. Folyton a „tökéletesen” járt az agyam. Vajon tényleg én voltam? Sikerült? De mért tűnt el? Mért nem maradtam tökéletes? Nem értettem. Ezt Áginak is elmondtam, aki pár nap múlva azzal jött át, hogy pénteken buli lesz, és én is menjek. Szívesen látnak. Nehezen, de végül engedtem. A helyszín stimmelt, az emberek ugyanazok, a barátnőm barátja is- nagy meglepetésemre. Gábor megint kínált minket bogyókkal. A szemem megakadt egy kis tablettán. Mintha már láttam volna valahol… és ekkor beugrott a fájdalomcsillapító. Hirtelen meghátráltam, nem tudtam, mit tegyek. Hosszú gondolkodás után rájöttem, hogy minden álmom, hogy tökéletesnek lássam magam. Elfogadtam a drogot. A várt hatás nem maradt el… ismét a fellegekben jártam.
Ezek után sorra jöttek a bulik. Ágit még soha nem láttam ilyen boldognak. Azt mondta, Gáborban megtalálta élete nagy szerelmét. Engem egyre jobban érdekeltek a drogok. Még tanulás közben is ezekre gondoltam. Tanulás… romlott az átlagom, de hát Newton sem volt kitűnő tanuló, mégis sokra vitte. Aztán egyre többet maradtunk ki. A bogyók mellet még sok mindent kipróbáltunk. Már nem tudom, mióta jártuk a bulikat, mikor egyik alkalommal Gábor meglepett minket. Bogyó vagy fű helyett egy injekció volt az asztalon. Azt mondtam, ennek már tényleg nem engedek. Elértem a határt. Tovább nem megyek. Nem könyörögtek, az én döntésem. Az este úgy telt, hogy ültem a sarokban, és néztem a többieket. Mikor meguntam, elindultam kifele. Ekkor elértem ahhoz a bizonyos tükörhöz, amiben mindig tökéletesnek láttam magam. Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek bele. Borzalmas volt egy unott, komoly lány nézett vissza rám. „Csalóka tükör” gondoltam magamban. Ági észrevette, hogy kifelé tartok, utánam jött, és egy sms-t mutatott, amit én írtam neki szeptemberben. Az üzenet ennyi volt: „tökéletesség bármi áron”. Nem bírtam tovább. Ha belém szúrják, az csak egy másodperc, de aztán jól leszek legalább. Egy használt tűvel lőttek be. Eredmény: tökéletesség.
A következő hetek is ugyanígy teltek. Pár hét múlva egy piros folt jelent meg a vénám környékén. De nem érdekelt. Jött a tavasz. Nem mertem rövid ujjút felhúzni. A folt a karomon elkezdett lilulni, majd tavasz végére már egy lila csík és egy nyílt seb is keletkezett rajta. A vénás drogozást azonban nem hagytam abba. Nekem az kell a túléléshez! Mondogattam. A szüleim azt hitték, csak óvatosságból húzok hosszú ujjú pólókat. Vigyázok, nehogy megcsaljon a jó idő. Ági már otthon is tartott drogokat, így mikor a szülei dolgoztak, gyakran időztem nála.
Megérkezett a nyár. Boldog volt mindenki. Én nem. Elég rosszul éreztem magam. Szédültem, bármelyik pillanatban összeeshettem volna. A szemeim vörösek voltak, és egyáltalán nem hasonlítottam a tökéletes énemhez, de legjobban a karom fájt. Életemben nem láttam ilyen undorító és fájdalmas sebet. De nem érdekelt, próbáltam megtartani jó hangulatomat. A ruházatomat pedig a karomhoz igazítottam, hogy takarva legyen. Péntek, ismét buli. Ki gondolta volna, hogy ez lesz az utolsó? Boldogan mentünk, vidámak voltunk. Ellenben Gábor. Elég visszataszítóan viselkedett Ágival. Nem engedte magához közel, ellökte magától. Végül kimentek beszélni. Először Gábor jött vissza. „Ági biztos wc-n van, vagy valami” gondoltam. Gábor ismét a „vénás droggal” kínált, ahogy mi neveztük. Mikor meglátta a kezemen a sebet, amit még mindig próbáltam takarni, azt mondta, hoz nekem egy másik tűt. Kedves volt tőle. Miután beadtam magamnak az adagomat, a szokásos reakciót várva elindultam kifele, hogy megnézzem Ágit, aki már KB fél órája nem adott magáról semmi életjelet. Ott kint feküdt eszméletlenül, mellette mindenféle kapszulák hevertek. Hirtelen nem tudtam, mit tegyek. Megrázó látvány volt. Elkezdtem szédülni. Sírva leguggoltam Ági mellé és elájultam.
A kórházban ébredtem. Szüleim ott ültek mellettem. Látszott rajtuk, hogy régóta nem pihentek. Nem tudtam, hogy kerültem ide, mióta vagyok itt, mi történt. Ekkor eszembe jutott fájó karom… nem fájt. Ránéztem… azaz ránéztem volna. Nem volt meg. Levágták. „Nem! Ez nem lehet”- mondogattam magamban- „ez csak egy rossz álom!” Nem az volt. A karomat le kellett vágni, mert elfertőződött. Próbáltam felidézni mi történt. Buliban voltunk, belőttem magam, majd elindultam, hogy…
– Ági!- kiáltottam fel- ő hol van?
Szüleim egymásra néztek, majd megfogták még „élő” kezemet, és csak annyit mondtak:
– Sajnáljuk.
– De hát mit? Hogyan? Mi történt?
Nem mondtak többet. Ági meghalt. A temetése egy hét múlva volt. Elmentünk. Kerestem Gábort, de nem találtam. Pedig csak ő tudta volna megmondani pontosan, hogy mi is történt.
Nem nyugodtam bele Ági halálába. Minden nap kijártam hozzá, virágot vittem a sírjára. Úgy éreztem, az én hibám, hogy ez történt. Nekem kellett volna rá vigyáznom. Elrontottam. Mint később kiderült, Gábor szakított Ágival, ezért lett Ági öngyilkos. Túladagolásban halt meg…
Most reggel is hozzá indultam, és már itt is vagyok…