Búcsú

Őszintén, nem tudom, hogy e különleges alkalomra mi lenne a legmegfelelőbb gesztus; – csupán csak a vallomás, a köszönő szavak, vagy egy szál virággal és egy
üveg borral üljek le veled szembe és úgy mondjam el azt, amit el kell mondanom.
Nagyon nehéz a választás.

Amikor 1962-ben először megláttalak akkora remény született bennem, mint még soha. A talán, a hátha hosszan-tartó kapcsolatának a reménye melegítette szívemet, lelkemet, az, hogy te meg én, majd együtt…

Emlékszem a College street-en kószáltam, – kiskabátban – hideg észak-nyugati szél jött a préri felől, pedig még csak november eleje volt és Toronto népe mínusz tíz fokos
hidegben sietett valahová, csak én nem siettem sehová. Ott álltam és a hideget feledve a
kirakatablakon keresztül néztelek. — Istenem, ha az enyém lehetnél?! – sóvárogtam mélyen bent és szinte éreztelek az ujjaim hegyében s akkor ott a hidegben úgy belémívódtál, megfogadtam, hogy te és semmi más: te velem s én veled az életünk útján…
Mikor a nem messze lévő egyik ház harmadik emeletére “haza” értem, szegényes
bútorzatával várt az egyszobás legénylakás, de mit bántam én ezt a hiányosságot, amikor
te jártál az eszemben, már is az elképzelt együttlétbe, könyvek s a szavak-ölelte magányom közepébe helyeztelek. A kis asztal előtt ülve, az ábrándozás valósága döbbentett rá, hogy mennyire hiányzol e csendbe. A többit már tudod, elmentem érted.

Emlékszel?

Igaz, időbe telt s nemcsak az én hibám volt, hogy majdnem egy hónapot késtem. Különben is fel kellett készülnöm a fogadtatásodra; rendet tenni és elrendezni mindent, meg aztán akkoriban, mint olyan sokszor már, pénzem is nagyon vékonyan akadt, – ez is kellett. Aztán eljött december 2O-a, elmentem érted s te, ahogyan először találkoztunk, a már akkor megszokott csendességeddel jöttél velem.

Istenem, micsoda nap volt, micsoda boldogság vett körül bennünket. Repdesett a szívem, az ujjam, mikor hozzád értem. Nem annak szántam, de karácsonyi ajándékom
lettél: isteni ajándék!…

Azóta mennyit kóboroltunk együtt jóban, rosszban. Világot kerestünk a világban.
Volt olyan eset is, mikor fenyőillatárban lestük meg a hasadó hajnalt és láttuk a harmatos fűben fürdő madarak táncát. Lombot fakasztó tavaszokat köszöntöttünk és tücsök-zenét hallgattunk a pislogó alkonyok alatt.

Egyszer, a versíráshoz felhőket kergettem s közben az éveim is futottak utánam,-
egyre többet és többet számláltam magam mögött s te azt mondtad, hogy “ fogadd el, isteni törvény ez is, mint az egymást taposó emberek az utcán, vagy a város, ahol a tömeg
vadat csinál a szelíd emberekből is és rád kiált az utcasarkon leselkedő magányosság..,
– ó mennyi magányos ember él a tömeg között, látod őket és azt hiszed mindegyiknek
társa van, -lehet- de a csendes-percű magányuk belsejében felsír a szív és a lélek, amikor magára marad belül az ember.”

–Nekem soha nem tetszett a város. A melegszívű, emberek-rakta kövek, téglák között
hideget lehel rám a város…

Vissza a mindég újra születő természet ölére. Itt is, mint mindenhol egyedüli kincsünk az élet és az a felmérhetetlen ajándék – vallomás, amivel elhalmoz bennünket a Jóisten világa. Elvehetetlen és egyre gyűlő ajándék, ami még pénzbe sem kerül, de van
és megfogható és látható és örökkön-örökké lesz és marad, amíg az ember meg nem bontja, vagy szakítja maga körül a természet folytonosságát, harmóniáját s vele együtt az életet.

2
Az első alkalommal, mikor szemben ültünk egymással, akkor azt mondtam, hogy az örökkévalóság a tanúnk és elválaszthatatlanok leszünk és meg fogjuk érteni egymást;
szavakkal, mondatokkal,- gondolatokon keresztül beszélgetünk majd, mert csak így tudunk együtt-maradni, időnk végezetéig…

Sok év, sőt három évtized is eltelt már azóta. Nem panaszkodtam és te sem vetetted soha szememre a késő éjszakázásokat, a reggelig tartó fent levéseket. Elképzelt, idillikus harmóniában éltünk és mégsem gondoltam volna, hogy annyi évek után eljön majd az idő, amikor én mondom ki a búcsúzkodás könyörtelenül hangzó istenhozzádját…

Harminchárom évig tartott e kapcsolat. Még kimondani is nehéz, nem még leélni,-együtt!.. és ha már én mondom ki először a búcsút, akkor hadd mondjam el emelt fővel a köszönés szavát is.– Köszönöm az együtt töltött életünk minden percét, hogy eddig kitartottál mellettem: mindent, mindent, mindent köszönök!
Most, amikor a válás ténye hidegen lebeg közöttünk, most is csak úgy, mint máskor, csendben, hangoskodás nélkül várod sorsod beteljesülését, azt, amit senki nem
kerülhet el. Türelmed folyamatos és végtelen volt mellettem, mint ahogy az ma is.
Egyszer azt találtam mondani, hogy az élet vallomásokra épül és nagyon fontos az, hogy ezeket a vallomásokat miként vesszük észre és azokat miként építjük az életünkbe.
Igazat adtál.
Akkor sem szóltál semmit, mikor leírtam és átadtam az együtt kezdődő életünk választott mottóját és azóta is hű maradtál, velem együtt e mottóhoz…

Ó, mennyi vallomással tartozom még neked, mennyi mindent kínált fel az élet, amit
el is fogadtunk, meg nem is. Az őszinteség is megkívánja, hogy elmondjam azt, amivel egy kicsit enyhíteni tudom a búcsúzás fájdalmát, mert ha azt mondom, hogy azért még sem válunk el teljesen, akkor igazat mondok. Nem lehetek olyan kegyetlen és lelketlen, hogy ennyi év után csak úgy eldobjalak mint egy elhasznált, darab rongyot!
Nem tehetem, az emlékek nem engedik… A hűség nem lehet mindég csak egyoldalú! Egyszer eljön az idő, amikor egymás szemébe kell, hogy nézzünk és azt, amit csak ketten tudunk; az érzéseink közt kell rendet teremteni. Mert a hazugságokban nem egyenes utat járó embert nem mossa tisztára, se Isten, sem ember. Hűséget csak hűséggel lehet meghálálni, hűséget pénzel fizetni nem szabad, mert az nem fizethető, az egy megfizethetetlen kincs…Ezeken gondolkodom s közben tudom azt is, hogy itt valami megszűnt és egy másik valami elkezdődött…

Úgy érzem, hogy ezután is ugyan úgy foglak szeretni, mint eddig, de ezek után több időt fogok tölteni mással, mint veled. Ezt meg kell értened. Az életben sokszor kegyetlen lépéseket kell tenni s ez a lépés most eljött a mi életünkben is.–Látod, búcsúzni szerettem volna, néhány szóval megköszönni, ami megköszönhető és aztán menni tovább az egyre változó és gyorsuló élet parancsa szerint.
Még ez a szimbolikus válás is olyan nehéz, hiszen az első pillanattól, ott a College Street-en, Tüske Pali üzlete kirakatában, ahol álltál, mostanáig az annyiszor leírt szavak és gondolatok után, amiket te hűen, minden hibásodás nélkül visszaadtál a magam és a magyar nyelv örömére, itt és így köszönöm meg és ígérem, hogy a régen leírt mottónkat, amit eddig is megtartottunk, azt továbbra is hűen megtartom és betartom.

Isten tartson meg időd végezetéig, te kedves, kis magyar-betűs írógépem, melyen
mottóként 1962 óta ez áll: “ LÉGY HŰ SZÓHOZ , ALKOTÁSHOZ “…És ezt teszem
az új Pentium számítógépemre is emlékeztetőnek, időm végezetéig…