Itt állok a Puszta, a Nagy Magyar Alföld szélén. A távolban a nagyhegyesi gázmező jelzőlángjai küldik a vörös színű láng üzenetüket az ég felé. Mögöttem meg a hajdú fürdőváros, Hajdúszoboszló él, lélegzik. A távolban a Böszörményi úttól északabbra a repülőtér zöld gyepén egy juhnyáj legelészik. A juhász botját támasztja a könyökével. A távolban három oldalról facsoport zárja le a látóhatárt. Azt mondják, a táj unalmasan üres. Nem mindenkinek, nekem különlegesen nem. A csend gondolatokat ébreszt bennem. Magam elé képzelem a török kort, amikor a táj a hódoltságtól csak azért volt úgy, ahogy mentes, mivel a tulajdonosokként jelen lévő debreceni nagygazdák adományokkal megvették a török szultán kegyelmét. Annak ellenére mégis csak pusztított itt a török, a tatár. Ritkította itt a népességet az elnyomó had. Falvak tucatjai pusztultak ki. Gondoljunk csak olyan falvakra, mint pl. Kadarcs, amelynek a nevét már csak egy balmazújvárosi utca és egy csárda viseli. Ennek a vidéknek közelében a ,,nyugati-észak nyugati végeken" telepedtek le a jászok és a kunok és itt váltak Ők is magyarrá, ám a Hortobágy vidékére a hajdúk kerültek, akik védték a betolakodók elől keleti ,,gyepüket". Katonanépek voltak. Mindig is szívvel-lélekkel harcoltak a magyar szabadságért, de volt ,,békésebb" feladatuk is. Védték a debreceni és környékbeli nagygazdák külföldre hajtott ,,lábas jószágait". Fegyverrel biztosították a szállítmányok biztonságát. Településeiket a katonai tagozódás jellemezte. Hajdútizedekben éltek. Parancsnokaik, vezetőik meg a hajdútizedesek voltak. Itt a nép mindég szegénységben élt és tengette dolgos, szorgalmas életét. Ez a táj mégis gazdag, mert akár hová nézünk, teli' s tele van élettel. A pásztorembert reggelente régebben a gulya, a nyáj és a csikóst meg a ménes mellett a dalos pacsirta ébresztette és a madarak éneke, a napnak a járása volt a ,,karórája", időmérője mindegyiküknek. Ha meg eljött a dél, a távoli harangszó jelezte a faluból az idő múlását. A jószágnak, embernek illő volt ebédelni, dél van! A nyári meleg, száraz időben az ég szinte a mozi, a videó, a tv szerepét töltötte be nekik a forró nyarakon. Ugyanis megjelent egy csodálatos fényjelenség az ég alján, a Délibáb! Távoli tájakat mutatott a csodálóinak elmosódott, inkább csak ,,jelzésszerű" képeivel. S ha eljött az este, a jószág, az állatok jelezték, hogy ideje már a karámba, istállóba vonulni és ekkor a pusztában tüzek gyulladtak, ahol a pásztorok főzték, melegítették kis vacsorájukat és lejt ették víg táncaikat a furulyaszó mellett. Ez a táj valójában mégsem szegény, hiszen elég csak arra gondolni, hogy egy olyan nagyszerű város, mint Debrecen van a szélén a maga egyetemeivel, magas fokú kulturális életével és lehetőségeivel.De kincseket rejteget a föld méhe is, hiszen 1925-ben földgázt és gyógyvizet hozott a felszínre a mély. Pávai-Vaja Ferenc főgeológus és lelkes csapata, meg sok-sok száz névtelen helybeli munkájával gazdagította a csodálatos és eleddig mégis méltánytalanul oly elhanyagolt vidéket. Azóta több helyen is feltört a gyógyvíz a tájon gyógyírt jelentve sok-sok bajra és gazdagodást hozva e vidéknek és lakóinak, a gyógyulás reményét meg a gyógyulni vágyóknak. A táj csodálatos, az ég kék, a levegőben madarak röpködnek, az égen sárkányrepülők szárnyalnak, a repülőtér zöld gyepén juhnyáj legelészik. A pulikutya hangos ugatással irányítja a nyájat a juhász bot- és füttyjelének megfelelően. Egyszer csak a békés csendben vekkeróra éles csörgése harsan. Ébredni kell, hiszen szép álom volt csak számomra az egész. Reggel van. Otthon, a budapesti panellakásomban a hajdúságról álmodtam. Oly szép volt, mint maga az egész táj, az egész Alföld, az egész hajdúvidék.