Elképzellek magam elé téged.
És miközben ezen álmélkodom,
Az ablakon ki-ki, bámészkodom.
Játszik néhány gyermek az udvaron,
Ilyenkor hazaszáll minden gondolatom,
S magam előtt látom, az én fiókáimat,
Ekkor még este, is kisüt bennem a nap.
Mikor eszembe jut a gyerekek arca,
Megindul a szívem, és az eszem harca.
Nem bírok magammal, csak ne fakadjak sírva,
De ezt már sokáig az én szívem se bírja.
Elzavarom én, ezeket a gondolatokat,
De ha egyedül vagyok, megrohamoznak.
Legyőzik a szívem, erősebbek nálam,
Nem bírja a terhet a két erős vállam.
Néha úgy érzem, beleroppanok,
Hogy ti ott… Én meg itt vagyok,
Megpróbálok kitartani,
De sokáig nem lehet,
Nagyon nehéz elrejteni,
Minden könnyemet.
Elszorul a torkom, és nem bírom tovább,
Magamban zokogok, éjszakákon át…
S nagyon jól tudom,
Ez csak akkor múlik el,
Mikor a két karom,
Titeket újra magamhoz ölel.
2 hozzászólás
KEDVES APAMACI!
Ez a versed is érző szívet takar. Tetszenek a verseid, már többet olvastam. Mint látom, a szabad-verseknek hódolsz, amelyek szépen rímelnek. De megpróbálkozhatnál a hagyományos, magyaros kötött-soros verseléssel is, hiszen van hozzá érzéked.
Üdvözöllek: Kata
Kedves Finta Kata!
Örülök, hogy a verseim tetszenek. Valóban a szabad vers a kedvenc versformám, ebben a formában érzem magam otthon, de ennek ellenére a kötött verselést is szeretem olvasni. Ebben a műfajban azonban, még nem próbáltam magam kifejezni. Nem tartom kizártnak, hogy valamikor megpróbálkozom vele, de pillanatnyilag még nem vagyok eléggé felkészült hozzá, legalábbis én így érzem.
Maradok tisztelettel: Apamaci