Nem tudom, hogy az élet miért ilyen kegyetlen, mostoha.
Nézem az éjszaka piszkos-szürke, érzéketlen, plafonját,
S hallom újra és újra édes, csilingelő, óvó hangját.
S ha lehunyom szemem arca villan a sötétből,
Szabad lelke pedig rab lelkemnek dől.
Könnyem csordul, arcomon patak,
Megtölt egy kristály poharat.
Iszom a feledés vizét,
Keserű amnézia.
Még ne!
Ó jaj!
Jöjj!
Kell
még,
hogy
velem
maradj!
És vigyázz rám a Világban, drága Édesanyám!
[IG_KITOLT]
7 hozzászólás
Kedves Letícia! Nagyon tetszett ez a szép emlékező versed. Üdv.: Túri I.
A szerkezete…mind külsőre (látványilag) mind belsőre (mondanivalót illetőleg) tökéletes akár a kristály pohár…. ragyog, csillog a pohár s a ragyogást a benne lévő gyémánt köonnyek teszik nemesebbé!
Gratulálok!
Nagyon szépen köszönöm a hozzászólásokat.
A vers ma vált aktuálissá. Ma egy éve halt meg az édesanyám.
Jujj, ez nagyon szép!:'(
Köszönöm, hogy elolvastad!
Kedves Leticia!
Különös, hogy ma rábukkantam erre a gyönyörű versedre. Pár hete írtam egy hasonlót, de az enyémnek a címe A múlt sötét pohara. Mennyivel könnyebb így emlékezni… csak a jóra, szépre… Remélem, szívedben csitult már a fájdalom:)
Üdv: Borostyán
Kedves Borostyán!
Elolvastam a versedet, írtam is hozzá pár szót. Nagyon tetszik.
Lassan, lassan csitul a fájdalmam, nincs olyan nap, hogy ne gondoljak anyura. Azt szoktam egyébként mondani, ha kérik, hogy még apu halálát sem hevertem ki (1989.ben halt meg), nem, hogy anyuét.
Leticia