Ház, tűz, néző

Apámmal foxi-maxit nézünk a fekete-fehér tv-n – kevés ilyen közös „programra” emlékszem -.
Vasárnap van, a nyitott ablakon harangzúgás szűrődik be, (később a másik házunkban lakva rettentően utáltam ezt a vasárnapi ingyen műsort, de annak már más oka volt)
a tíz órás misére harangoznak, de most egy kicsit hosszabban mint szokás, csak nem akar abba maradni… aztán elmegy az áram, szokott ilyen lenni, de csak ha nagy vihar van, sohasem az ébredő nyári melegben.
A tv megvakul, fekete szemében csak magunkat látjuk.
Felerősödnek az utca zajai, jövés menést hallani, sietős léptek sarokra lépő dübörgését, vödrök puffanását-nyekkenését.
Tűz van – mondja apán, amint a függönyt félre húzva kinéz az ablakon -, felpattanunk, kisietünk az utcára.
A szomszéd ház ég, nádtetején orjás fekete lyuk tátong, amiből mérges füstöt hány az ég felé.
A lyuk széléhez létra támaszkodik, róla emberfal kígyózik le a földre, át a felfordult udvaron, keresztül az utcán, le azon a meredek parton az utca másik oldalán lévő tóhoz.
Vödrök kerülgetik egymást, itt-ott egymáshoz koccanva, ahogy végtelen táncukat járják fel s le. Egy pillanat múlva apámat is ott látom a sorban amint komor arccal adogatja a vödröket.
A szomszéd éppen ekkor ér haza, a templomból rángatták ki, hogy ég a háza, az ő háza ég, siessen.(később rossz májú pletykák keringtek a faluban, hogy maga gyújtott valamit meg a padláson, aztán nyugodtan elment a reggeli áhítatra, mert a tanács nem engedte lebontani neki a házat, hogy újat építhessen a helyén)
A vasárnapi ruhájában tanakodik magában egy pillanatra, hogy mit is tegyen, beálljon a vödörláncba vagy segítsen a családnak kihordani a házból mindent amit csak lehet, még mielőtt az a szitkozódó lyuk a tetőn önmagába omolva mindenre nemet mond.
A szomszéd legkisebb lánya tűnik fel az udvaron, – talán néhány évvel idősebb mint én -. tekintete egy pillanatra megakad az apján, de nem szól semmit, csak könnyes szemmel hordja tovább a megmentett holmikat, – amiket egy kormos kéz adogat ki a ház egyetlen ajtaján -, az udvar másik oldalán, a szomszéd ház, – a mi házunk -, tövében felkupacóltak közé.
A lány ingajáratát figyelem egy darabig, azt az egyre kilátástalanabb és reménytelenebb vesszőfutást.
Furcsán festenek azok a holmik az udvaron. Dunnák és párnák, egy régi menyasszonyi ruha, egy fekete öltöny, ünnepi lakomákra tartogatott díszes étkészlet és sok- sok egyéb, ami egy élet során gyűlik-gyűlik a tiszta szobában.
Aztán megérkeznek a tűzoltók, na nem valami huszadik századi lánglovagok modern csillogó-villogó piros autóval, két számmal nagyobb kabátba és sisakba öltözve.
Itt ez – és akkor -, csak egy parasztszekérre aplikált kézi hajtású szivattyú, – akár egy mobil pálinkafőző -, tetején két hatalmas szarval.
A falu közepén álló tűzoltó szertárból húzta idáig néhány markos legény.
Az utcán „leparkolják” a szerkentyűt, tömlőcsigákat gurítnak, látszólagos összevisszaságba, rákötik a téli álmából éppen most ébredő ódon gépre, aztán egy csapat férfi belecsimpaszkodik a szarvakba, hintáznak rajta, fel-le-fel-le, apró vízsugarak jelennek meg itt-ott az eresztékek tövében, a kiterített tömlők mint valami feltámadó óráskígyók megfeszülnek, hogy a létra tetején álló férfi a tó vizével csöretőltött nagy vízpisztollyal végleg véget vessen a tűz vasárnap délelőtti báljának.
A tűz átkot sziszegve lassan megadta magát, itt-ott még kikandikál haláltusája fekete füstjének függönye mögül, és mint egy csaló fizetés nélkül távozott, káoszt és keserűséget hagyva maga mögött.
Apám kézenfogott, – Gyere fiam – mondta – van ezeknek elég bajuk, ne bámészkodjunk itt -, és hazaballagtunk.