Janus Pannonius: Ad animam suam

Mens, quae lactiferi niveo de limite circi,
Fluxisti has nostri corporis in latebras,
Nil querimur de te, tantum probitate refulges,
Tam vegeto polles nobilis ingenio.
Nec te, dum porta Cancri egrederere calentis,
Lethaeae nimium proluit humor aquae.
Mystica qua rapidum tangit Cratera Leonem,
Unde levis vestrum linea ducit iter.
Hinc tibi Saturnus rationem, Iuppiter actum,
Mars animos, sensum Phoebus habere dedit.
Affectus Erycina pios, Cyllenius artes,
Augendi corpus Cynthia vim tribuit.
Cynthia, quae mortis tenet et confinia vitae,
Cyntihia sidereo, subdita terra, polo.
Carnea prae coelo, sed si tibi testa placebat,
Hac melior certe testa legenda fuit.
Nec me staturae, vel formae poenitet huius,
Sat statura modi, forma decoris, habet,
Poenitet infirmos teneri quod corporis artus,
Molle Promethea, texuit arte, lutum.
Nam mala temperies discordibus insita membris,
Diversis, causas dat sine fine, malis.
Continua ex udo manat pituita cerebro,
Lumina, nescio quo, saepe fluore madent.
Effervent renes, et multo sanguine abundat,
Sub stomacho calidum frigidore iecur.
An te forte ideo gracilis compago juvabat,
Út saperes, tenui carcere clausa magis?
Sed quid in aegroto sapientia pectore prodest?
Non ego cum morbo Pittacus esse velim.
Nec molem Atlantis cupio, roburve Milonis,
Sim licet exilis, dummodo sospes agam.
Aut igitur commissa diu bene membra foveto,
Aut deserta, cito rursus in astra, redi.
Verum ubi millenos purgata peregeris annos,
Immemoris fugito pocula tarda lacus.
Tristia ne priscis reddant te oblivia curis,
Neu subeas iterum vincla reposta semel.
Quidsi te cogent immitia fata reverti,
Quidlibet esto magis quam miserandus homo.
Tu vel apis cultos, lege dulcia mella, per hortos,
Vel level flumineus concine carmen olor.
Vel silvis pelagove late; memor omnibus horis,
Humana e duris corpora nata petris.

Saját lelkéhez

Lélek, az elforgó égen ragyogó Hadak Útján
Örvénylőn kavarogsz, mígnem a testbe csorogsz,
Semmi panasz rád, oly makulátlan, tiszta erő vagy,
Szép, nemes és eleven tőled a szellemem is.
Zúgva a Rák izzó kapujánál bús feledésnek
Hűs vize nem csobogott, téged a Léthe nem ért.
Mert hol az ünnepi Serleg itatja az égi Oroszlánt,
Onnan nyílt meg az út, hozzám pókfonalad.
Így a Szaturnusz adott észt és Jupiter vad erőket,
Elszántságot a Mars, érző keblet a Nap.
Vénusz adott sok isteni vágyat, lángot a Merkúr,
Termő életerőt Holdunk osztogatott.
Őrzi a Hold a halál és élet földi határát,
Általa él idelent bennünk csillagi rend.
Ám neked égi mezőknél jobban tetszik a húsvér,
Választhattál mást, mégis e test a tiéd.
És nem mondom, hogy rossz test, mert szép az alakja:
Formám kellemes és termetem bőven elég.
Gond vele az, hogy mindig erőtlen és csupa fájás:
Lágy sárból faragott engem az ős fazekas.
Lám, ha a testben kéz, láb, tűz, víz rosszul aránylik,
Jönnek a rossz nyavalyák, szüntelen izzik a baj.
Nyirkos agyamból folynak a nedvek, folynak a nyákok,
S nem tudom én sem okát, gyakran a könnyem elönt.
Forrón fortyog a két vese, fázó gyomrom a fájás,
S kissé lentebb sok vértől gőzös a máj.
Tán csak azért tetszett e törékeny épület, érzed,
Börtön nem lehet ott, hol csak dísznek a zár?
Jaj, mit is ér már bölcsnek lenni, ha sorvad a testünk?
Mert ha betegség mar, bölcs tudomány sem kell.
Nem kell Atlasz válla se, Milo teste se példa,
Lennék csúf is akár: inkább ép, mint szép.
Így hát ápolj jobb testet, hűbb végtagokat vagy
Térj haza újból, vár csillagod, égi hazád.
És ha letelt ezer év, ne feledd tisztulva se múltad,
Léthe tavát ne keresd, told el szép poharát.
Mert hisz a létfeledésből ébred hajdani gondod:
Gúzsba ne kössön hát újra a régi kötél.
És ha a zord végzet idehajt még erre a földre,
Légy te akármi, de itt emberi pára ne légy.
Légy te a kertek méhe, az édes méz legyen éked,
Vagy zengd hattyúként életed égi dalát.
És ha az erdő rejt vagy ringat a szélben a tenger,
El ne feledd soha azt: por csak az emberi test.