A holnap messze van, oly távol…
S mégsincs jövő, vagy mult…
nem szabadúlsz a mától!
Félhomájban hemperegsz, várod a csodát:
Hátha lekoppan a szemed, s álmodva hagyod
magad mögött a mát!
De a zaj, a gondolat nem enged,
Pillantassz fel-le, figyelmed elernyed,
utána kap másik éned
Ki táncoltat, gondolatait tüzében éget.
Mikor felednél, ájúlnál öntudatlan álomba,
harcolni késztet az éber háborúban!
A háborúban melyet a szíved is vív teveled,
Amelyben boldogságot nyersz, s keserű szenvedést
ha csatádat elveszted!
A szembenálló önmagaddal fáradtok,
Roskadnátok már a vérbe, pihenni végre,
pihenni a szívet éltető zenére.
De tücsök dala szívárog feléd a távolból?
Már nem tudhatod álmaid védelmező palotájából,
a holnap felé sijetve…
nem is tudod,hogy nem
maradsz itt örökre.
2 hozzászólás
Szép, gondolati vers… fontos dolgok vannak benne, olyan elkeseredettségre mutat, ez így van? A sorátmenetek és a rímek is jók, gratulálok!
Ma már nem vagyok elkeseredett. Az egy hoszú távú elkseredettség egy konkrét pillanata, ezt jól látod.