Ránctalan

Csapkodó szél tép csapzott hajába,
zord időket élt,
mint rajzolja arca barázdája.
Mély redők borzas szemöldök felett,
magas homlokon remeg életnyi bőlcselet,
ahogy az eres kezekben otthonra lel a véső,
s a kalapács suhan,sóhaja végső,
új ruhába koppan mosolygón a kő.
Majd ha pihen a szerszám,
a csíszolt napsugár
hideg arcon táncol,
ráncatlan álmot.