Hagymazaj

Hol holtágak merednek,
s hol vízre fekszik az éj, ott
sötét szemedből levertnek
hat minden úszó dinnyehéj.

Csillagok sorjázzák tested,
a Hold rajta épp megpihen,
bent hamuszínűvé fested
lényed, csalfa s vérző hiten.

Eretnekként hat most a szó,
nemkívánt dalok fakadnak,
felszárad az egyszeri hó
ujján a kérges tavasznak.

Fáradt csónak kap szárnyakat,
meddő s megunt víztengeren,
elvágni mind a vágyakat
a nyakuknál, oly hirtelen

folynak szét lágy evezőim
tartást hitt kezeim közül,
lerohadnak lám szeplőim,
s az éjszaka megédesül.

Dalt hittem, csak egy puszta dalt,
a tobzódó csend-fövenyen,
míg fáradt szívem ki nem halt
a kóborlelkű végeken…