Áldozat

Állsz a homályban, és nézel magad elé. A hold egy csábos pillantást vet feléd, de te oda sem figyelsz. Élvezed a kokain és a mámorító bor keverékének hatását, azt az isteni érzést, ami már 30 éve napod minden percében birtokába vesz. Egész életedben szállsz, lebegsz, mint akire egyáltalán nem hatnak a fizika törvényei. Hiszed ezt Te.
Százan átkoztak már el, ezrek kívánják halálodat, de ez téged, egy cseppet sem érdekel. Jól érzed magad így, törvények és szabályok, gond és kötelezettség nélkül.

Stabilnak egy csöppet sem mondható mozdulattal egy fának támasztod a hátad. (Olvastad valahol, hogy az érett fák képesek közvetíteni a harmóniát, amikor valaki törzsüknek támasztja az idegközpontját.)
Úgy érzed, még nem kaptad meg a megfelelő adag bódítót, ezért zsebedből kirángatsz egy kis zacskót, és mélyet szippantasz bele. A por édesen épül be nyálkahártyádba, lassan de biztosan jut el a rozsdás agyadig, még jobban tompítva érzékeidet. És, hogy az érzés biztos legyen, belső zsebed mélyéről előkerül egy laposüveg, teletöltve jóféle nedűvel. A fémflaska néhány másodperc után kongó hangot adva huppan a földre.
Kábultan bámulsz a semmibe, a sötét fák árnyékai csendesen ölelnek magukhoz. Csupán csak élvezed a lebegést, mely andalító és végtelen nyugalommal tölt el.
Karjaid kitárod, mintha viszonozni szeretnéd az árnyékok ölelését, és jobb lábadra állva elrugaszkodsz. Újra repülsz. Fentről láthatod az erdészlakot, ahol még mindig szól a zene, és az emberek nevetve táncolnak. Az erdő rejtett zugait, amit benne sétálva sosem vettél észre. Látod a közeli város fényeit az égbe szökni, s közelebb érve a háztetőkön titokban szeretkező tinédzsereket, a villamos fékjeinek szikráit. Látod a világ minden apró titkát, onnan fentről minden a tiéd.
-Isten vagyok! Én irányítalak benneteket, hiszen mindent és mindenkit látok, azt csinálok veletek, amit csak akarok! – kiáltod az univerzum közepébe érve.
Hangosan nevetni kezdesz, ami átcsap eszméletlen fülsüketítő röhögésbe, majd üvöltő hahotába, végül, pedig őrjítő hörgésbe…
Hirtelen elveszíted egyensúlyodat. Karjaid már nem engedelmeskednek, hiába csapkodsz velük. Érzed, ahogy az árnyak torkodat szorítják, ahogy a sötétség hatalmas szája éppen bekapni készül. (Ím a fizika törvényei felülkerekedtek képzeleteden.)
Zuhansz. Egyre közelebb érsz a Földhöz. Áttöröd a légifolyosókat, füled mellett elzúg egy személyszállító. Majd testedet lombkorona öleli körül, végül, pedig egy fa tövéhez érkezel.

***

Most itt állok, és nézem elporladt testedet.
10 év múlva sem volt rád kíváncsi senki. Itt hagytak elrothadni egy vén fa tövébe roskadva. Hátaddal még mindig a fát támasztod, reménykedve a harmóniában, ami már sosem lesz a tiéd. Tekinteted a fölre mered, mintha a lelkedet keresnéd a mélyben. A lelkedet, mely a gravitáció áldozata lett…