Labirintus

A labirintus, és a hozzá nagyon hasonló útvesztő igen régi szimbólum még abból az időből, amikor az árja népek együtt éltek Európában és Ázsiában. Ez nem azt a sokszor mitikusnak nevezett ősidőt jelenti, amikor még fizikailag is együtt éltek Indiában. Arra a későbbi, kb. Kr.e. 6000-3000 közötti időszakra gondolok, amikor már Európa és Ázsia sok területén éltek árja népek, együtt abban az értelemben, hogy többé-kevésbé szoros kapcsolatot tartottak fenn egymással, és az „anyaország” kultúrája még élő valóság volt.

A labirintusnak egyetlen bejárata van. Hosszú és tekervényes, de eltéveszthetetlen úton vezet a középpont felé. Itt az a cél, hogy az utazó megérkezzen. Az útvesztőnek több bejárata és központja is lehet. Itt az a cél, hogy az utazó eltévedjen. Végül persze az útvesztőből is ki lehet jutni, pl. véletlenül. Ilyenkor a véletlen nem más, mint az isteni kegy.

A labirintus és az útvesztő szavakat néha felcseréljük egymással. Labirintusnak nevezzük az útvesztőt, és megfordítva. Végül is, az építési mód nagyon hasonló.

A labirintusban és az útvesztőben az a szép, hogy szinte bármit bele lehet magyarázni, pl. a bukott lélek tévelygését az anyagi világban. Ilyen értelemben beszél Shakespeare-nél Titánia, a Szentivánéji álomban:

„… tavasz és a nyár,
vajúdó ősz, vad tél cserél
föl megszokott ruhát, a föld
tévútra jut, és azt se tudja már,
melyik melyik.”
(II.2)

Pope viszont azzal vigasztal minket, hogy a legnagyobb útvesztőnek is megvan a maga célja:

„Az emberélet bármit is jelent,
Nagy útvesztő, de terv van benne, s rend.”
(Essay on Man)

A New Age bölcsessége szerint a labirintus új energiát hoz, és gyógyít. Mások szerint örökre megőrzi a titkait. Amíg van két ember, addig van legalább két (három) vélemény is. Tény, hogy Európában mindenütt találunk labirintusokat és útvesztőket, Izlandtól a Scilly szigetekig, de a föld számos más helyén is. Az amerikai hopi indiánok pl. a földanya tiszteletére rajzoltak labirintusokat. Az arizonai pima indiánok számára a labirintus a szent hegyre vezető utat jelentette. Az afrikai zuluk labirintusmintái a törzsfőn lakóhelyeit körülvevő tüskeágakból font kerítést utánozta. Az ősi szimbólum a csakra vagy jantra, többnyire koncentrikus körökben elhelyezett geometriai ábrák, amelyek között haladva el lehet jutni a középpontba. Ez azt is jelenti, hogy a labirintus volt az alaptípus, az útvesztőt később találták fel, amikor már arra is szükség volt, hogy szelektáljanak; ne engedjék meg, hogy bárki nagyon könnyen, minden erőfeszítés nélkül a célba érjen.

A Sri Csakráról, Visnu szimbólumáról illetve fegyveréről írja a Rudra Jámala, egy nagyon régi indiai szentírás:

„A középpontja háromszög és nyolcszög, van még két tíz-szög, egy 14-szög, 8 szirom, 16 szirom, három kör és három bhúpura (’földvár’) – ezek alkotják a Legfelsőbb Úr Sri Csakráját.”

A gyakorlatban ezeket mint mértani alakzatokat rendezték el a kör középpontja körül, körülvették további körökkel és négyszögekkel, esetleg ki is színezték, pl. a Trailokjamohana (’a három világot megtévesztő’) Csakra kerületét sárgára, a Szarvásáparipuraka (’a világ minden reménye’) Csakra 16 lótuszvirág szirmát kékre, a Szarvasankhsobhana (’a minden boldogságot megadó kagylókürt’) Csakrában 8 lótuszvirág-szirmot pirosra. A Szarvaszaubhágjadájaka (’minden szerencsét adományozó’) Csakrában 14 kék háromszöget találunk, stb. Az ős-forma tehát ábra, rajz, ami azért készül, hogy segítse a meditációt. Nem mondhatjuk meg, hogy a szirom vagy a háromszög mit „jelent,” mert ezt minden iskola, vagy akár minden tanító másképpen értelmezte. A jantra vagy csakra eszköz, gép, felhalmozott energia. (A jantra szó egyszerűen gépet, csakra kört vagy kereket jelent.) Leegyszerűsített formában ábrázolja az Istenséget és a Hozzá vezető utat. A határtalant persze nem lehet ábrázolni, de a formákat úgy szerkesztik meg, hogy azokat gondolatban a végtelenségig ki lehet bővíteni. Az egy központ mindig újabb háromszög- vagy sziromsorokat terjeszt ki, ad infinitum. A jantra csak egy nagyon kis részt mutat meg, de a meditációban meg lehet ismerni a teljességet.

Hasonló szimbólum a mandala is, ősi, szintén végtelenségig sokszorozható formájában. A mandalát már nemcsak vizualizálták vagy lerajzolták, hanem megvalósítottál, elkészítették, pl. színes homokból és festékporból (Kasmir, Tibet), vagy kőből, akár hatalmas templom formájában (pl. a jávai Borobudur).

Ilyen megvalósított, megépített mandala a labirintus és útvesztő, az árja népek és őseik számára egyszerre a kozmikus megnyilvánulás vagy evolúció, és a lélek visszatérése eredeti helyzetébe, involúció. Jelenleg az evolúció folyamatában vagyunk, amely még nem zárult le, és lehet, hogy érdekes lenne megfigyelni a további alakulását. A lélek azonban nem azért van a földön, hogy csak megfigyeljen. A tapasztalat szerint itt egyáltalán nem érzi jól magát, és egy kis megfigyelés után feltétlenül vissza akar térni a saját szellemi otthonába, az eredeti helyzetébe. A lelket a visszafelé vezető út érdekli igazán, és ezért lép be a kutatás és gyakorlás ajtaján. Hamarosan kiderül, hogy a sorsa egy labirintust vagy egy útvesztőt engedélyezett-e neki, de akár viszonylag rövid és egyszerű, akár hosszú és néha megtévesztő az út, el fog rajta jutni a középpontba, amelyet az egyes kultúrák különféleképpen neveznek: üdvözülés, felszabadulás, nirvána.

Az évezredek folyamán sokféle változás történt, és sok szimbólum tartalma megváltozott, ami persze a szimbólumok nagy életképességét bizonyítja.

Beszéljünk először a labirintusról, mivel ez a régebbi típus. A legrégebbi már nincs meg; Plinius írja, hogy Lémnosz (vulkanikus) szigetén volt, 150 oszloppal, és a pelaszgok építették. Valószínűleg sohasem fogjuk megtalálni, mert a sziget egy része már az ókorban elsüllyedt a tengerben.

Kétségkívül a leghíresebb labirintus az, amit Daidalosz épített a Minotaurusz számára Knosszoszban, Kréta szigetén. Mindenki ismeri ezt a labirintust, de még nem látta senki. Feltárták a királyi palotát, a vallási kultusz, a művészetek és mindennapok emlékeit, még az írást is többé-kevésbé megfejtették, csak éppen a híres labirintus nem került elő. Sőt azt sem tudjuk, hogy tényleg labirintus volt-e; a labirintus szabályosan épített útjain Thészeusznak nem lett volna szüksége Ariadné fonalára ahhoz, hogy ismét kitaláljon belőle. És a mindig prédára éhes Minotaurusz se várakozott volna odabent nagy békességben, amíg az áldozatra szánt ifjak és szűzek újabb csoportja megérkezik, hanem igen hamar előjött volna a rejtekhelyéről.

A knosszoszi palota Kr.e. 1400 körül épült, 400-450 évvel később, mint a nagy egyiptomi labirintus a Fájjumban, és ez sem volt labirintus a szó mai értelmében, hanem III. Amenemhet fáraó (kb. Kr.e. 1850-1800) síremléke, templomai, a papok, tisztviselők és szolgák munkahelyei és lakásai. Hérodotosztól és más klasszikus íróktól tudjuk, milyen hatalmas apparátus őrködött a halott fáradó nyugalmán és lelki boldogságán. Hérodotosz írja a Labirintusról:

„Ezt magam is láttam, és nagyszerűsége valóban leírhatatlan. Mert ha valaki összefoglalná, amit a görögök falakban és művekben fölmutattak, kevesebb fáradságnak és költségnek tűnnék föl, mint ez a Labürinthosz; habér az epheszoszi és szamoszi templom említésre méltó, és a piramisok is leírhatatlanok, mert mindegyik fölér sok nagyszerű művel. De a Labürinthosz a piramisokat is felülmúlja. 12 fedett kapuja van, melyek egymással szembe néznek, hat északi és hat déli irányban egy sorban, és ugyanaz a fal zárja őket kívülről. Kétféle lakosztálya van: föld alattiak és ezek fölött mások, szám szerint 3000, és így mindkettőből 1500. A felső lakosztályokat magam is láttam, mert átmentem rajtuk, és mint szemtanú szólok róluk; de a föld alattiakról csak hallomás után tudtam meg valamit. Mert az egyiptomi őrök semmiképpen nem akarták megmutatni; csak azt mondták, hogy itt vannak az eredetileg ezen Labürinthoszt építő királyoknak és a szent krokodilusoknak a sírjai. Így tehát a föld alatti helyiségekről csak hallomás útján beszélek, a felsőket azonban, melyek minden emberi munkát felülhaladnak, magam is láttam. A kijárások a szobákból és a tekergő utak az udvarokon át nagyon változatosak és számtalan csodát nyújtanak azoknak, kik az udvarból a lakosztályokba, a lakosztályokból a csarnokokba, a csarnokokból más szobákba, és a lakosztályokból más udvarokba mennek át. Mindezek fölött a tető, valamint a falak kőből vannak, ezek pedig tele vannak bevésett alakokkal; minden udvart oszlopok vesznek körül, s ezek igen jól összeillesztett fehér kövekből vannak készítve. A Labürinthosz végén a szögleten egy 40 öl magas piramis emelkedik, melybe nagy alakok vannak bevésve, s alája egy földalatti út vezet.” (II.148, idézi Kákosi László, Ré fiai).

Az a benyomásunk, itt nem az volt a cél, hogy valami nagyon bonyolult dolgot építsenek, ahonnan nem lehet kijutni, mint Krétán, ahol a Minotaurusztól való félelem határozta meg az építmény jellegét. A kultikus és világi épületek ’labirintusa’ természetesen alakult ki, amint egyre újabb épületeket toldtak a meglevőkhöz. Impresszív, és az idegenek számára áttekinthetetlen lehetett a templomváros, abban az értelemben, ahogyan Shakespeare használja ezt a szót, a VI. Henrikben,

„Lennék helyedben én! Suffolk, maradjm
a labirintust kerüld messzire,
hol szörny és undok árulás lakik.”
(V.3)

Plinius azt írja III. Amenemhet templomvárosáról, hogy kerületekre és nomoszoknak nevezett prefektúrákra oszlott, mint maga Egyiptom. „Egyiptom minden istenének építettek itt egy templomot… Néhány templomot úgy alakítottak ki, hogy azokat, akik az ajtókhoz közeledtek, belülről félelmetes mennydörgés fogadta… Nem kétséges, hogy Daedalosz innen vette a mintát a maga labirintusához, amelyet Krétában épített. Bár csak egyszázad részét másolta le, abban is volt sok bejárat, és az egészet úgy tervezték, hogy az emberek eltévedjenek.”

Plinius tehát pontosítja Hérodotoszt: a ’lakosztályok’ az istenek lakosztályai, vagyis templomok voltak. Elképzelhetjük, mennyit versenyeztek egymással a városok, hogy melyik templom a legpompásabb.

A hatalmas halotti templomból, az 1500 templomból lényegében semmi sem maradt. Csak szanaszét heverő kőtömböket találtak. Állítólag a rómaiak pusztították el.

Ez hát az ókor két leghíresebb labirintusa. Egyik sem felel meg a definíciónak, egyik sem maradt ránk, és lehet, hogy a krétai nem is létezett soha. De miért éppen labirintus? Labrüsz azt a kettős fejszét jelenti, amely az egyik legfontosabb kultikus szimbólum volt, nemcsak Krétán, hanem az Égei tenger egész térségében, még Lüdiában és Káriában is. Zeusz Labrandeusz ilyen kettős fejszét tart a kezében. A labürinthosz szóban az –inthosz képző mutatja, hogy nagyon régi, és nem görög eredetű. Idegen a görögök nyelvében, akik egykor az Égei szigeteket és Krétát is meghódították.

Vannak más javaslatok is a labirintus szó eredetére, az egyik a járatot, tárnát jelentő laura szó. Mások egyiptomi eredetet keresnek; hivatkoznak a Labaris-nak is nevezett III. Szenuszret (Szeszósztrisz) fáraóra, illetve a régi egyiptomi le-pe-ro-hant szóra, ami azt jelenti, templom a víztároló szájában. Ez utóbbi magyarázatot manapság nem szokták komolyan venni, bár éppen III. Amenemhet volt az, aki nagyszabású vízszabályozási munkákat végeztetett a Fájjumban, többek között megtisztíttatta a Nílus egyik mellékágát, a Moeris tóból pedig zsiliprendszerrel hatalmas víztárolót alakított ki. Ezt a munkát csak a modern asszuani gátépítéssel lehet összehasonlítani. Nem lehetetlen, hogy a víz visszakövetelte a maga birodalmát, és a hatalmas templomot egyszerűen elárasztotta.

Knosszoszban régi pénzeket is találtak négyzetben, illetve körben haladó spirálvonalakkal, amelyekbe egy kis jóindulattal bele lehet látni a labirintust. Egy igazi labirintus közepén kentaur áll, látszólag minden ok nélkül, talán csak a díszítés kedvéért.

Az úgynevezett sumer labirintusok közel állnak az indiai elképzeléshez. Ezek sem épített struktúrák, hanem istenek és istennők, kultikus állatok és tárgyak köré rajzolt spirálok és koncentrikus körök, vagyis a kozmikus megnyilvánulás, illetve az örök visszatérés, attól függően, hogy melyik irányban nézzük. A tudósok azt mondják, hogy ezeknek a „labirintusvonalaknak” mágikus és védelmező értékük van, amivel gyakorlatilag nem mondanak semmit.

Jóval későbbiek azok a babiloni táblák, amelyeket feltehetően az állati belekből, zsigerekből jósoló papok használtak. A spirálok a beleket jelentik, és magát a táblakönyvtárat is így hívták: A belek palotája. A kevéssé szimpatikus név jelenti még az élet mélységeit, rejtelmeit, eredetét, az alvilágot, sőt a tudatalattit is, ha ugyan akkor már ismerték volna ezt a fogalmat.

Valódi labirintusok csak az európai középkorban jelennek meg. Feltételezik, hogy ezt a divatot a hazatérő keresztes lovagok terjesztették el, ami azért is szép teljesítmény, mert efféle – mozaikból kirakott, szabályos labirintusokat sem a Szentföldön, sem máshol nem találhattak. Úgy kell venni, hogy ez a forma az európai középkor találmánya, amely igen rövid idő alatt hihetetlenül népszerű lett – 22 gótikus katedrálisban volt labirintust formázó mozaikpadló, a kisebb templomokat senki sem tartja számon.

A leghíresebb példány Franciaországban, Chartres katedrálisában van. Ezt a katedrálist 1194 és 1260 között építették, a mozaikpadló 1220-ban készült, 40 láb átmérővel. 11-utas, amelyet egyenlőszárú kereszt oszt négy részre. A közepe megsérült, ott most egy rózsa látható. Rózsa és kereszt külön-külön és együtt csupa szimbólum; a spirális utakban a megtisztulás, megvilágosulás és visszatérés folyamatait látják. Lehet, hogy a középpontban eredetileg a Szentföld valamilyen szimbóluma volt, mert az egész labirintust zarándokhelynek nevezik, és az utat a zarándokok térden csúszva tették meg. Még ma is sokan hiszik, hogy a chartres-i labirintusnak megtisztító, gyógyító ereje van.

A legtöbb labirintus tönkrement, vagy szándékosan megsemmisítették. Pogány (gnosztikus) szimbólumot láttak benne, és az is. A luccai dóm falán még láthatunk egy 13. századi alkotást. St. Quentin katedrálisban (kb. félúton Párizs és Lille között) megmaradt a hagyományos, 11-utas forma, de itt négyzetes az alaprajz, és az utak csak egyenes szakaszokból állnak. Ezt a katedrálist 1195-ben kezdték építeni, és 300 év kellett a befejezéshez. Labirintusa hasonlít a máltai kereszthez, és erről is azt mondják, hogy a keresztes hadjáratból visszatérő johanniták tervezték meg. Úgy is nevezik, Új Jeruzsálem.

Kései, de igen szép labirintus van az angliai Ely katedrálisában is, amelyet Sir Gilbert Scott 1870-ben sarkosra tervezett, éles fordulókkal és szögletekkel, olyan módon, hogy a megtett út hossza éppen annyi, mint a labirintusa fölött emelkedő torony. A legújabb labirintus a san franciscoi Grace katedrálisban van, ez a chartres-i pontos másolata.

Sokkal színesebb az útvesztők világa, amelynek angol neve maze, ez a szó talán észak-európai eredetű, és eredetileg zavarodottságot, kétséges helyzetet jelentett. A svéd és norvég nyelvek hasonló szavai álmodozást, céltalan járkálást és beszédet is jelentenek; a közvetítő szó talán az angolszász mase = örvény. Felülről nézve az utak örvénylenek, kavarognak, látszólag szeszélyesen. A legrégebbieket kavicsokból rakták ki Indiában, Finnországban, Svédországban, Lappföldön és Izlandban, néhányat nagyobb kövekből, általában a tengerparton vagy szigeteken. A botteni öböl partján olyan nagyok ezek a kövek, hogy csak több ember tudja megmozdítani. A Scilly szigetekhez tartozó Szent Ágnes szigeten kis kövekből épült az útvesztő, neve – Trója városa – azt mutatja, hogy igencsak régen.

Kapcsolatba is hozták a Stonehenge és Avebury típusú nagy kőkörökkel ezeket az útvesztőket, de azoknak más a rendeltetésük. Vannak kusza földalatti járatok, ahol valaha emberek éltek. Egész Európában találunk ilyeneket, föl Izlandig. De ezeket sem azzal a céllal építették, hogy ne lehessen kitalálni belőlük, hogy az emberek órákig bolyongjanak a föld alatt, látszólag értelmetlenül.

A római korból származó épületmaradványok, romok falain vagy padlóján található mozaikberakások sem igazi útvesztők, mivel ezeket nem lehet bejárni. Szívesen ábrázolták Theseust és a Minotaurust az útvesztő közepén.

Angliában a hagyományos útvesztőt gyepbe vagy tőzegbe vágják. Lengyelországban is voltak ilyen útvesztők, még a 19. században. Miért vágták ki ezeket a tekervényes, nehezen követhető utakat, amelyek fenntartása állandó, gondos munkát igényelt? Egyes kutatók azt mondják, ezek mind rituális központok voltak, ahol az élő Istenkirály megújította erejét és férfiasságát. Talán „meghalt,” és „feltámadt,” hogy újult erővel védelmezze a népét. Talán itt harcolt a trónkövetelővel, és csak az egyikük térhetett vissza. Az útvesztő, mint szimbólum, kapcsolatos a túlvilági élettel és a halállal, mondják ezek a kutatók.

Kultuszra utaló emlékek azonban sehol nem maradtak. Miért kellett volna bonyolult járatokat vágni a gyepbe azért, hogy legbelül két ember életre-halálra vívjon egymással, egy olyan szűk helyen, amely aligha alkalmas a viaskodáshoz? Miért állna közelebbi kapcsolatban a halállal egy útvesztő, mint pl. egy barlang, hegycsúcs vagy mély folyó? Az ember műszaki felkészültsége sokat változott a kő- vagy bronzkor óta, de a gondolkodása nem sokat. Ugyanazok az ösztönök, vágyak és indítékok mozgatják, mint az úgynevezett őseit. A legtöbb ember semmit nem csinál, aminek nem látja a gyakorlati hasznát, vagy ami nem szórakoztatja. Lehet, hogy ez az utóbbi volt néhány útvesztő célja – ezért nevezik pl. Devonshire-ban a nagy vasárnapi búcsút Maze Sunday-nak, útvesztő-vasárnapnak

Shakespeare is mond egy érdekes hasonlatot a múló időről,

„A malomjáték megtelt sárral,
a gyepbe vágott, tévesztő utak
már meg se látszanak.”
(Szentivánéji álom)

A malomjáték (nine men’s morris) hihetetlenül régi játék. Kőbe vésett példányai is előkerültek. Shakespeare azt mondja itt, hogy a gyepbe vágott, és a malomjátékhoz használt utakat, az útvesztőket nem gondozták. Nem is kell sok idő ahhoz, hogy a természet visszakövetelje a maga részét. A gyepbe vagy tőzegbe vágott utakat gyorsan benövik a bokrok és a gyomok. Így tűnt el a szép lyddingtoni útvesztő, és a rendkívül szokatlan alakú „Trója városa” Pimperne-ben (Dorset). John Aubrey még látta, és le is rajzolta 1686-ban. Megjegyezte, „ünnepnapokon sokat használják a fiatalok és az iskolások.” 1730-ban ezt a területet felszántották.

De nem ez volt az egyetlen „Trója városa” a Brit szigeteken. Egyet már említettünk (St. Agnes, Scilly szigetek). Mi köze Trója városának a Brit szigetek útvesztőihez?

Walesi krónikák jegyeztek fel egy nagyon régi legendát. Eszerint Aeneas dédunokája, Prydain vagy Brutus kiszöktette a trójai hadifoglyokat Görögországból. Hajóra szálltak, és menekültek. Hosszas bolyongás után Angliában telepedtek le. Építettek egy várost a Temus (Thames) partján, amelyet elneveztek Új Trójának – walesi néven Caerdroi-Newydd. Idővel ezt a várost Troinovant néven emlegették. Caesar idejében Trinobantes volt a város neve, később Caerludd, egy Lludd nevű harcos emlékére, aki bátran harcolt Caesar ellen. Ebből alkották meg a szászok a Lundun, London nevet.

Spenser ismerte ezt a legendát, ezt írta a Tündérkirálynőben,

„Nemes britet nemz bátor trójai.
Megépült Troynovant a hűlt hamun.”
(III,9)

A walesi legenda persze csak mese. Volt egy másik hagyomány is, amely talán közelebb áll az útvesztő lényegéhez: Trója falait úgy építették, hogy ha egyszer az ellenség oda behatolt, sem a városba, sem a visszafelé vezető utat nem találták. Ezt az ásatások nem igazolták. Mondják azt is, hogy az útvesztők tulajdonképpen obszervatóriumok voltak, ahol az ég és az égitestek „forgó” mozgását figyelték; ezért nevezték ezeket troiace-nak, a troi = fordulni, vagy tro = az idő folyása szavak alapján. De felvetődött az a javaslat is, hogy a Trója szó eredete a szanszkrit igető, dru = futni. Az útvesztőkben versenyeket rendeztek, és az győzött, aki előbb „lefutotta a távot.”

Néhány útvesztőt Julian-lugasnak neveztek, és ebben a névben is ott lappang Trója városa. Hát ez meg hogy lehet? A lugas angolul bower, hasonló hangzású, mint a kastélyt vagy várost jelentő burgh; Julianus vagy Julius pedig a trójai Aeneas fia.

A leghíresebb Julian-lugas Alkborough mellett, Lincolnshire-ban, egy hegy oldalában volt. Medence formájú mélyedésbe vágták a 40 láb átmérőjű útvesztőt, 6 coll mélyre a gyepbe. Van a hegytetőn egy földvár is, amelyet sokáig római eredetűnek gondoltak, de lehet, hogy régebbi. A szász és normann korban állt a közelben egy kis kolostor, és a hozzá tartozó majorság, mint sok más útvesztő esetében. Akármilyen rituális céllal épület, az emberek a 19. században már csak a májusi tavaszünnepen keresték fel. Tévelygők és nézők egyaránt jól szórakoztak.

Persze van egy Julian nevű szent is, akit szintén kapcsolatba lehet hozni az útvesztőkkel, ha nehezen is. Julian még egyáltalán nem volt szent, amikor egy napon hazatért, és meglepve látta, hogy egy férfi és egy nő alszik az ágyában. Azt gondolta, a nő csak a felesége lehet, és mindkettejüket megölte. Sajnos az ágyban az apja és az anyja feküdtek, akik igen messziről jöttek el, hogy meglátogassák a fiukat. Juliant annyira megrendítette ez az eset, hogy lemondott a világról. És hogy a jövőben más utazók ne jussanak hasonló sorsra, elhatározta, hogy egyszerű fogadókat épít, amelyeket aztán Julian’s Inn-nek neveztek. Ezeket Chaucer (1340-1400) is megemlíti a Canterbury meséiben,

„De most figyelj, mert minden végre jó,
Szent Julian egy pompás fogadó.”

A hölgyek parlamentje című, 15. századi angol költeményben a „szerelmi törvényszékre” igyekvő utazók is Szent Julianhoz fohászkodnak jó szállásért:

„Elváltunk ott, a napnak hajnalán,
mentünk tovább, de lassan, könnyedén,
Amíg a hosszú vándorlás során
Feltűnt a vár, az út egy szegletén.
Kicsit pihenjünk, mondtam ekkor én,
És mondjunk hálát eddig mindenért,
Egy Pater Noster-t Szent Julianért.”

A fogadók azonban nemcsak a kényelmükről, hanem a ritkaságukról is elhíresültek. A 13. században írja a krónika: „Biztosan megtalálják St. Julian fogadóját, amelyet az utazó emberek olyan sokáig és szorgalmasan keresnek.” (The Ancren Riwle)

Vagyis, sokat kellett tévelyegni, mire a fáradt utas megtalálta Julian fogadóját – annyit, mint az útvesztőben. Julian-nek nemcsak fogadója van, de ligete is, az angliai Alkborough-ban. Talán szerzetesek vágták be a földbe a 12. században. Van két másolata is, az egyik a padlón, a templom előcsarnokában, a másik egy ablakképen.

Egyes útvesztőknek már a nevük is játékra, szórakozásra utal, ilyen volt a híres Shepherd’s Race, Pásztorverseny a Broughton Green-en, Northamptonshire-ban, fél mérföldre Broughton falutól. Szabályos spirálvonalakból állt, 17 láb átmérővel, vagyis inkább labirintus volt, mint útvesztő. A környék lakói a háromnapos júniusi vásár idején járták be, és biztosan nagyon jól szórakoztak. Az első világháború idején néhány katona úgy gondolta, hogy éppen ott kell lövészárkokat ásni (nem mintha Northumberland-et valaha is közvetlenül fenyegették volna a németek). A természet is megtette a magáét, és a Pásztorverseny eltűnt. De még megvan a Robin’s Race, Robin versenye; amely a hagyomány szerint azt a kacskaringós útvonalat ábrázolja, amelyen a híres haramia, Robin Hood menekült a sherwoodi erdőben. Nincs is középpontja, csak menekülési útvonal.

A ma látható útvesztők közül az essexi Saffron Walden mellett van a legnagyobb, 90 láb széles, 140 láb átlóval, ez a Turf Labyrinth. Van a közelben egy sövényekből kialakított útvesztő is, a Bridge End Gardens-ban, de ez nem olyan régi. Híres labirintusok vannak Winchesterben (Mizmaze), Hatfield-ben (Herts.) Az angliai sövény-útvesztők őse az a „lugas”, pontosabban útvesztő, amelyet II. Henrik készíttetett a szép Rosamonde számára, hogy elrejtse a féltékeny felesége elől. A sokkal híresebb hampton courti, 2 m magas, 60 cm széles, gondosan nyírt bokrokból; csak a 16. századból való, ami egy angol számára még a tegnap. A tőzegbe vágott Mizmaze Breamore, „Szent Katalin hegye” Winchester mellett van.

„Mária királynő lugasa” egy kis sövény-útvesztő Menteith-ben. Ezzel szemben a rutlandi Wing-ben megint csak hagyományos, gyepbe vágott útvesztőt találunk, amelyet szépen gondoznak. Érdekes azért is, mert van a közelben egy mesterséges domb, amilyenbe egy időben temetkezni szoktak, és ahol mindig kincseket sejtenek. Földvárak is gyakoriak az útvesztők közelében, ami prehisztorikus eredetre mutat.

Prehisztorikus az írországi Newgrange is, egy földalatti járatrendszer, ahova a királyok temetkeztek. Kívül a kőfalat mértani ábrák, különösen koncentrikus körök és spirálok díszítik. Lehet, hogy labirintus-szimbólumok, lehetnek azonban kígyók is; első pillantásra nagyon hasonlóak az indiai rajzokhoz, amelyek a Siva-lingamot, vagy akár magát Sivát a joni-ban ábrázolják. Sesanágára is emlékeztetnek ezek a vonalak, a tekervények, amelyeken Visnu pihen a tejóceánon. Pakisztánban fába faragták, Sri Lankán takarókba szőtték, kosarakba fonták a labirintus-motívumot. De még ezeknél is közelebbi párhuzam a kolama, azok a bonyolult minták, amelyeket a dél-indiai nők rajzolnak a homokba, minden reggel újat.

A kolama kör alakú, mint a mandala, és a világmindenséget képviseli Tamilnáduban erődöknek, a szent tér várainak nevezik, és azt remélik, hogy megóvják a ház népét a gonosz szellemektől. A gonosz szellemek vagy kísértetek elindulnak a spirálvonalon, és eltévednek. Nem olvastam még olyat, hogy az útvesztőket ’ördögcsapdáknak’ lehet tekinteni, de most, a paletta bővítése érdekében, közkinccsé teszem a nagy felfedezést.

A megoldott rejtély már nem izgalmas. A labirintusok és útvesztők éppen azért vonzók, mert nagyon sok rejtélyt kínálnak. De azért keressük a megoldást, mint D.G. Rossetti (1828-1882) írja,

„Míg útvesztőben akad rejtelem,
Égő szívem keresi szüntelen.”
(The Stream’s Secret)