Az ember vágyik erre-arra,
Vágya már a szívét marja.
Ezt csinálja, azt akarja:
Szenvedélye egyre hajtja.
Az ember kicsiny falevél,
Folyton hajtja a bősz szél,
S mint óhaja célba ér:
Új vágya életre kél.
Mint hajó a tengeren,
Hullám viszi sebesen.
Nincsen part, nincs sziget sem,
Elérni lehetetlen.
Vágya mint a magas fa,
Törekszik a magasba.
Egyre feljebb és tova,
Föl már soha nem adja.
Nincs megállás soha már,
Kívánsága sose vár.
Mint a vétlen, rab madár,
Lelke sírketrecbe száll.
S régi kívánságai?
Beteljesült vágyai?
Szívéből mind kitörli
A Megszokás felemészti.
Minden vágy csak addig mar,
Addig kínoz, bánt, zavar
Mígnem mint a holt avar,
A Szokás mindent eltakar.
A vágynak csak trágyája jó,
Az, mi gyönyört, kéjt nyújtó.
Ne várd hát a tomboló,
Vad élvezet megvaló-sulását.
5 hozzászólás
Erről beszéltem! Ilyeneket akarok még látni, nagyon jó! Igaz, pár helyen döcög az adott versszak utolsó sora: 2., 3., 6. vsz, de ez nem ront nagyot az összképen. A legvége pedig, a “megvaló-sulását” … hát mi mást lehet arra mondani: BOTONDOS.
🙂
Üdv
Zsázsa
A legvégén valahogy le kellett lassítani a vers zuhanását. Más ötletem nem volt.
Néhol olyan az üteme, mint egy gyerekversnek 🙂 Nekem ez a megvaló-sulását nem jön be, viszont a "Vágya mint a magas fa,/Törekszik a magasba." sor nagyon aranyos 🙂
Sok jót,
ANna
Háát, igen… A ritmusa miatt kissé vidám hangulatot ébreszt az emberben, ami részben jó, részben meg kevésbé…
…és ebből a már felfokozottnak tűnő ritmusból zökkent ki a végén a megvaló-sulását.