Október derekán voksot csak a tél kap,
az őszi napsütés megcsal minket, csélcsap.
Simogat kedvesen, elhalmoz szépséggel,
ám vígan hancúroz zord felhők népével.
Szerelmünkön nevet, hiába csodáljuk
orcája színeit, fényes napvilágunk.
Észak zord szeleit bús képünkbe vágja,
dérrel szeretkezik hajnal napsugára.
Napról-napra gyöngül, talán sok bort ivott?
nincs ránk tekintettel, könyörtelen, bigott.
Tudjuk hogy megszökik hamarosan, végleg,
felélvén kincseit, odadob a télnek.
Elhagyott szeretők, cserbenhagyott társak,
meztelen állnak a karcsú törzsű hársak.
Nem öleli őket nap meleg sugara,
elárvult világunk bús szerelem-tanya.
Majd a tél finoman betoppan egy napon,
puha lépte halkan surran a friss havon.
Fehér ruhát ad majd a bokrokra, fákra
mély, gyógyító álmot borít a világra…
5 hozzászólás
Kedves Alberth!
Nagyon tetszett, ahogy lefested nekünk
az ősz csapongásait!
Gratulálok, Judit
Kedves Judit!
Mi mást várhatnánk ettől a csalfa, kicsapongó évszaktól? Én aztán kiteregettem a szennyesét! Rászolgált. 🙂
Szeretettel: Alberth
Húha Ilyen megszemélyesítést a természettel és a szeretőkkel. Egyszerűen csodálattal tölt el ahogy megírtad. Nagyon-nagyon tetszik!
Gratulálok kedves Albert!
Barátsággal panka!
Kedves Panka!
Mégis csak egy egész évszak és bár cserbenhagyott bennünket, nem tehetem hogy ne próbáljam mindezt líraian megírni. Hiszen az őszelő még sok szépséget adott… de végül…
Örülök, hogy ennyire tetszett neked!
Szeretettel: Alberth
Ez gyönyörű!
"Észak zord szeleit bús képünkbe vágja"
Nagyon tetszik ahogyan írsz, olyan finoman, humorosan és mégis egyszerűen, tisztán fejezed ki magad, magamutogatás és ömlengés nélkül..
Gratulálok:
Abigail