Jöttek és előtörtek nagy szavak.
Hazudtam, de megbokrosodott
Ajkaim mégis imaként szórtak
Vallomást, duruzsoló csókot.
Karjaim, mint a meleg takaró
Úgy csavartak magukba szeretettel,
És nőtt szorításuk gyönyört fakasztó,
Kényszerítő, bágyadt-hazug erővé.
Kínzó harapások között lopva,
(Saját kínomra ébredve, üvöltve)
Magamtól igen messze eltolva
Pihegtél, merőn nézve torz lelkem.
Úgy tornyosult eléd, vádlón
Mint aki kínpadra ültet rögvest,
És mint saját bűnét megtorló
Hóhér vonja meg tőled önmagát.
Aztán elszállt előled a látomás,
És újra nyugodtságot színlelő
Arcomnak nézted végtelen báját.
Bűnbánat nélkül hazudtam tovább.
2 hozzászólás
Kedves Zsófi…
Erre a művedre még nem kaptál hozzászólást????!!!!!!
Valószínű csak azért nem kaptál rá hozzászólást, mert elakadt mindenkinek a lélegzete…mert vagy magára ismert avagy megértette azt ami le van írva ide!!!!!!!!!!!!!
Mert ez egyszerűen…nincs jobb szó rá – érzékletes…őszinte……
Elkezdhetném jellemzeni, hogy: mily mély és fül-döbbentő a szóhasználatod, és lélektükröző a leírásod, ám nem fogom tenni…ugyhogy abba is hagyom… 😛 Tudod te!
Gratulálok az alkotásodhoz.
Köszönöm, Titusz!
Nagyon örülök, hogy ezt leírtad, mert kicsit féltem a kritikától. Attól, hogy nem lehet megérteni a lényeget belőle, és csak az marad meg az olvasóban, hogy hazudtam…de aki már érezte azt, amiről ez a vers szól, az megérti. Köszönöm, hogy írtál, és tényleg örülök, hogy tetszett!