Lelkem színei, színeim világa

Ha a vakságra gondolok, végtelen szomorúságot érzek, a legnagyobb csapás, ezt gondolom róla. Ha kihunynak a fények, és eltűnnek a formák, a színek, a világ szürke köddé válik, csak a hangok és az érzékek mutatnak utat a sötétségben. Az egykor látó, örökre őrzi emlékeiben, mint féltett kincset, a fény ajándékait, a színeket, melyek többet jelentenek, mint a festő palettája.

A lélek vidító sárgát, mely számomra a jókedv, az öröm és a napfény ragyogása. A szélben ringó búzamező, a kelő napban fürdő repceföldek végtelen sárgája. A gyermekeim lenhaján aranylón csillanó fény. A házaink okkerje, az otthonaink meleg szobáinak biztonságot nyújtó tojáshéj színei. A kezünkben megbúvó pihe puha kiscsirke csipogása. A kincsek aranyának bronzos csillogása. Kertem virágainak sokféle sárgája, a napraforgó földek fény felé fordulása.

A nyugtató tavaszi rét üde zöldjét, a hajladozó fák sokszínű lombjának békés nyugalmát adja. A zöld számomra az újrakezdés, az élet színe. Idilli kép csillan meg előttem, a forró nyári napon rezzenéstelen békalencsés kis tó zöld vize felett apró kék szitakötők táncolnak. Lelkünknek fenséges áhítatot nyújt a köröttünk elterülő táj smaragdzöld szépsége.

A tisztaság színét, a szűzi fehéret, mely nekem a bágyadt téli napokon a friss hóval borított vidék hideg csendjét jelenti. A kórházi szobák fehérje, a kiszolgáltatottság félelmét sugallja. Emlékeim fehérjeiben az elsőáldozó, majd a leány menyasszonyi ruháját látom és pólya fehérségét. Boldog gyermekkorom játékai villannak elő, mikor a domboldalon hanyatt fekve bámultuk a hófehér bárányfelhőket, és megpróbáltuk kitalálni vajon mire is hasonlítanak. A tavaszi estéket belengő madonnaliliom, jázmin bódító illata, és apám fehér haja, kicsi lányom lábán az első hófehér kiscipő, és a halottasház fehér szemfedője, ezeket őrzi számomra a fehér emléke.

A hűvös kéket, mely egyet jelent számomra a tenger hullámaival, az azúr kék horizonttal, és a homokos tengerparttal, gimnazistaként hordott kék csíkos, sötétkék matrózgalléros, könnyű nyári egyenruhájával, és magam előtt látom az idő messzeségében, kicsi gyerekeim tiszta kék tekintetét.

A szomorú barnát. Emlékeimben anyám jelenik meg, fiatalon, gesztenye barna hajával, és meleg barna szemével simogat. Karom érdes barna fatörzset ölel, ujjaim között puha barna föld pereg. Aranyló rozsdabarna elmúlást hordja már az őszi szél. Számomra a barna már az öregség.

Harsány pirosat, mely nem jelent mást csak kacagást, gyermekkori önfeledt viháncolást, pörgős piros szoknyácskát, apró táncos topánkát, a kiserkenő vér színét, bíborszínű égalját. A lázas ifjúság boldog éveit.

A komor feketét, a gyász színét, nem szeretem, mert életem sötét emlékeit idézi, mely lehetne elfeledhető. Iskolatáblák, koporsók, gyászruhák, temetések feketéje mélyen elrejtett emlékek.

Az egyhangú szürkét, mely a boldogtalan, örömtelen élet jelképe számomra. Ködös őszi hajnalok ridegsége. Ez szín maga a pusztulás, maga a vakság.