2047. június 3.-a reggel az emberiség úgy ébredt, hogy azt hitte, egyedül van a világűrben, s úgy tért nyugovóra, hogy már tudta nincs egyedül, s soha többé nem is lesz.
2047. június 3.-a amikor minden megváltozott. A délelőtti napsütésben megjelent egy tárgy az égen. Űrhajó, vagy UFÓ, ki minek nevezi, azt a hatalmas járművet, amely leereszkedett az ENSZ székház előtt. Az egész világ élőben láthatta a pillanatot, mikor az idegenek először léptek a Földre. Az idegenek egészen emberiek voltak, bár nem lélegeztek be oxigént, hosszú fehér alakjuk szinte lebegve lépett a főtitkár elé. Hatalmas sötét szemek, keskeny arc, olyan amilyennek egy idegennek lennie kell. Tudtuk ez megváltoztat mindent. A föld már nem lesz soha többé ugyan az, ami addig volt. Egészen más lesz…
2047. június 3.- a ünnepnap volt. 9,5 milliárd ember ünnepelt, a Föld összes országában. Politikától, vallástól, színtől, nemtől függetlenül. Emberek özönlöttek a városokba, éljeneztek, táncoltak, és vigadtak. A hírközlés nem szólt semmi másról, csak a kapcsolatfelvételről. Minden média csak ezzel volt tele, ez a nap csak erről szólt. Minden ember részt vett benne, bárhol is élt a bolygón. Ez egy olyan nap volt, amelyhez sem addig, sem soha többé nem lesz hasonló. Remény és boldogság járta be az Föld országait. Remény egy új szebb és jobb életről. Pirossal írták a naptárakba, és ez úgy van azóta is.
Igen ez történt 2047. június 3.-án. De ez már történelem…
Öt csodálatos év vette kezdetét, megismertük őket, és ők megismertek minket. Meggyógyították a betegségeinket, jóllakatták az éhezőinket. És megszűnt a munkanélküliség, mert mindannyian dolgoztunk. A kereskedelem világméretűvé vált. Az élelmiszeripar, a könnyű és nehézipar, mind dübörgött, és beköszöntött a jólét. A Földön élni még sosem volt ilyen jó, mint ebben az öt évben. Ez volt az bolygó aranykora. De egyszer minden jónak vége szakad. Ennek is…
Az idegenek mindenért bőségesen megfizettek. A tudásuk, a barátságuk, az emberi fajjal tanúsított kedvességük, és figyelmességük sokat jelentett a bolygónak. Mint egy kedves jó testvér, s láthatólag épp olyan nagyon örültek annak, hogy ránk találtak, mint ahogy mi. A kedves jó testvér… Csupán álca volt, ámítás volt minden. Az idegenek egy tervel érkeztek a Földre, egy kegyetlen tervel.
Öt hosszú év alatt, kiismerték a bolygó minden élőlényét, megismerték az embert, úgy ahogy az még magát sem ismerte. Felismerték a gyengeségét, fizikai határait, sokkal jobban, mint azt az ember maga gondolta volna. Végül már mindent megtudtak rólunk, amit csak akartak. S ettől kezdve az ember már nem volt társ, nem volt kistestvér, az ember csupán egy primitív faj volt az ő fajukhoz képest. Egy gyenge és védtelen lény, mely mintha arra született volna, hogy szolgálja őket. És akkor minden jónak vége szakadt. Az emberből szolga lett, sőt nem is szolga, inkább rab a saját bolygóján. Igen az ember nem lett egyéb mint rabszolga. És még csak nem is az első rabszolga a számukra. Hisz volt más is. Elhozták hozzánk az egyik régi rabszolgájukat, hogy segítségével leigázzanak minket.
Egy apró élőlény, egy vírus. Egy nem földi eredetű intelligens vírus. Úgy vette üldözőbe az embert, mint egy kutya. Városokat irtott ki, s a városok határán egyszerűen megállt. A legfeltűnőbb, hogy képesek voltak a más városba valókat életben hagyni. S más városokban megtalálni az elpusztításra ítélt város lakóit. Senki sem volt biztonságban sehol. Emberek millió menekültek a magas hegyekbe, elhagyatott nevenincs területekre. Csontjaik ott porladnak a semmi közepén, mert a vírus ott is utolérte őket, s nem kegyelmezett.
A vírus segítségével aztán az idegenek átvették a föld irányítását. Az emberiség pedig ott állt a saját bolygóján reménytelenül. Ott találtuk magunkat a földi pokolban. Egy egész civilizáció semmisül meg lassan. Már nem vagyunk több mint rabszolgája egy idegen fajnak a saját bolygónkon. És nincs még egy faj melyhez, fordulhatnánk segítségért. Segítséget várunk, hogy talán van odakint még egy faj, s nem csak mi ketten vagyunk. Egy faj amely képes felvenni a harcot az idegenekkel.
2047. június 3. szép verőfényes nap volt, az emberiség abban a tudatban ébredt, hogy egyedül van a világegyetemben, de tévedett…
2047. június 3.- és a föld már sosem lesz ugyan olyan, mint előtte
Ma 2070. június 3.-a van, a Föld már nem az otthonunk. A napot még mindig vörös betűvel írják a naptárba, de már nemzetközi gyásznapnak hívják. Az idegenek továbbra is félelembe és rettegésben tartanak minket. Rabszolgasorban. Őslakók vagyunk egy bolygón, ami már nem a mienk.
Már nincs semmink. Nincs iparunk. Nincs kereskedelmünk. És nincs jövőnk. Nincsenek híradások, nincsen internet. Csak legendáink vannak.
1.
Egy ideig az űrből vártuk a segítséget, de az csak nem akart elérkezni, mintha nem is létezne más élet, csak az idegenek és mi. Aztán mikor minden veszni látszott új legenda született. S most ez az új legenda terjed. Egy mese arról, hogy még megmenekülhetünk…
Az ellenségem ellensége a barátom. Közhely, vagy az utolsó remény? Azt beszélik a vírus fellázadt a rabszolgatartója ellen, és ehhez az embereket választotta szövetségesnek. Úgy hírlik nem ölt válogatás nélkül. Sőt kiválasztotta a szövetségeseit, a kismamákat. Az első hónap végén járó kismamákat, amikor még nem igazán ember az ember. Nem pusztította el őket pár nap alatt, hanem életben hagyta, míg meg nem szülték gyermekeiket. A vírus hibrideket hozott létre a méhükben. Félig embert, félig valami mást. Az utolsó remények anyjainak hatalmas szenvedés volt a „jutalma”. Amibe férfiak három nap alatt haltak meg, abban mintegy öt hónapig szenvedtek azok a szerencsétlenek. De szenvedésük nem volt hiábavaló. Megszülettek a hibridek. Többek, mint az ember, erősebbek, gyorsabbak, okosabbak. Azt mondják nem hordott még a föld a hátán hozzájuk hasonló harcosokat. Ott élnek a semmi közepén, megbújnak és várnak. Egyszer majd eljönnek, hogy megmentsenek minket. De vajon minket vagy azokat, akiktől az erejüket kapták?
Azt mondják, ne álmodozzam róluk, mert ők nem is léteznek. Nem látta őket senki, és nem beszélt senki olyannal, aki találkozott volna velük. Csak egy mese. De ki találhatta ki, és miért? Ilyet nem lehet csak úgy kitalálni. Lehetetlen, hogy ne legyen igaz. Én tudom, hogy ott vannak a semmibe. Tudom, mert ha nincsenek ott, akkor az emberiség el fog pusztulni. És az lehetetlen…
Kevin álmodozva kinézett a hajnali derengése. Tekintetének szürke romos épületek állták útját, de ő most túl látott mindezen, és valahol a városon túl látta a senki földjét, és látta azokat a félelmetes harcosokat, akik majd eljönnek, hogy megmentsék az emberi fajt. Nagyot sóhajtott, minden reményét azokba a hibridekbe vetette. Gyermekfejjel az ember még beletörődik a sorsába, de ahogy nő úgy kezd lázadni. És Kevin kamasz volt, és a kamaszok, mint tudjuk lázadnak, és Kevinnek meg volt az oka hogy lázadjon. A nap még nem kelt fel keleten, csupán a derengést küldte maga elé, hogy aztán fényével elborítsa majd ezt a bolygót, melyen nincs már semmi szépség, csupán a hajnali napfelkelte.
– Kevin! Kevin! – A fiú gyorsan lecsukta a naplója fedelét nem szerette volna, ha valaki is tudomást szerez ostoba kis álmairól. – Kevin gyere indulnunk, kell! – hallotta az anya hangját a folyosóról.
– A francba! – mondta dühösen és visszacsúsztatta a naplót a falburkolatába. – De anya még csak öt óra.
– Mennünk kell. Apádnak is szüksége van a pihenésre. – Kevin sóhajtva bezárta az ajtót, mire telik le az 12 óra, mire ismét beléphet a szobája ajtaján, és tovább álmodozhat azokról a titokzatos „emberekről” akik a távoli lakatlan területeken élnek.
Odakint már gyülekeztek az emberek. A 7-8 éves gyerekektől az aggastyánokig. Sokuk előtt egy élet állt melyet munkával kell tölteniük. Robotolniuk kell a gyárakban, a földeken, hogy ellássanak egy idegen fajt. Ez a jövőjük, de szemükben egy jobb élet reménye csillogott. Mert az ember sajátja a remény. Még pihenniük kellene, aztán felkelni, bőségesen megreggelizni, majd elindulni az iskolába. Ez lenne, amit tenniük kellene. De most ott álltak fázva, a hajnali fényben, némelyik még sírt, mások csak odabújtak anyukhoz. Gyerekeke, a jövő nemzedéke, kik már így fogják leélni az életüket. Minden nap munkába indulva, míg csak el nem éri őket a vég. Az anyák átfogták gyerekeiket, és a közeledő szállítót figyelték, ahogy hatalmas téglatestét lassan vonszolja keresztül a város felett. Ők voltak az ifjak, az egyik munkára kényszeríttet réteg. Ez kegyetlenség hisz nem arra születtek, hogy gyermekfejjel dolgozzanak, még játszaniuk kellene. Most kellene megtanulniuk mindent, az iskolába, és nem egy átkozatott gyárban csiszolni, fúrni, faragni, és bebújni oly szűk alkatrészekbe, melyekbe csupán az ő apró kis aszott testük fér be. Nekik nem kellene ott lenniük azokon a hideg szürke reggeleken. De nem ők voltak az egyetlenek kiknek nem kellett volna ott lenni. Ott volt egy másik generáció is, akik mögött egy ledolgozott élet állt, szemükben már nem égett remény, csupán emlékek egy egészen más világról. Keményen dolgoztak, hajtottak, hogy a halál előtti éveiket nyugalomban és biztonságban töltsék. Pihenésre vágytak, most mégis ott álltak a hajnali fényben, ráncosan, öregen, fáradtan. Nincs pihenés az élet végén, csak munka. Minden reggel fel kell kelni, és fájós tagjaikkal munkába kell vonszolni magukat, ha azt akarják, hogy megérjék az estét, mikor ismét álomra hajthatják a fejüket, hogy egy szebb világ emlékeiről álmodjanak. De ők legalább éltek valamikor szabadon. Fáradt szemükben könnyek gyűltek, ha reszkető gyermekekre néztek. Nem szerettek volna ifjak lenni, sőt azt sem tudták miért ragaszkodnak oly nagyon ehhez az átkozott élethez. De mégis felkeltek, és mégis elindultak ki tudja miért.
2.
A szállító lassan ereszkedett, minden irányba gőzt lövellve magából. Hangtalanul megállt, majd kinyíltak az ajtók, és az emberek némán beletörődve beléptek a járművek belsejébe. Szállító konténerek emelkedtek a levegőbe, a külváros minden részén, hogy a város közepét elfoglaló hatalmas idegen gyárakba vigyék a munkások tömegeit. Tömegek, akik hagyják, hogy rabszolga sorban tengessék életüket. Nincs bér, nincs szabadnap, csupán 12 óra munka és 12 óra pihenés, s annyi élelem, amellyel az ember képes tovább élni, még egy újabb napot. Ez a kötelesség, aztán, majd ha az ifjak már idősebbek lesznek, akkor jön a következő kötelesség, hogy gyermeket hozzanak létre, azért hogy újabb munkások legyenek, és újabbak és még újabbak. Amíg csak világ a világ. Megtört pillantások, mély sóhajok. A jármű lassan felemelkedett, és elindult a többivel együtt, a város szívébe. Csillogó gyárak, és még csillogóbb irodák. Az idegenek irodái, lakásai. Fémesen csillogó burokkal körbevéve, mely megvédi őket az oxigén mérgező gázától. Kevin körülnézett, Dont a barátját kereste, de sehol sem látta. A fiú helyett, egy kislányon akadt meg a szeme. Talán hét éves lehetett, szorosan ölelte az anyját, aki zavartan forgolódott. A kislányt még sosem látta, nem járt még dolgozni, de az anya arcára emlékezett. – Az első napja. – gondolta szomorúan. – Szemetek. – Kevin, ha hét évvel volt idősebb a lánynál, de a hét év munka már szinte felnőtté érlelte. Az egyetlen, ami gyermekké tette az az, hogy ő még hitt a hibridekben. Most felnőttként nézett a lányra, aki reszketve hordta körbe a pillantását, a szállító belsejében. Eddig is munkára nevelték, megtanították mi lesz, a feladta, de ott legalább a saját korosztályában lehetett, most azonban ijesztő felnőttek vették körül. Még szorosabban bújt a nőhöz, aki erősebben szorította magához, mint eddig. Nem nézett a lányára, a tájat nézte, amit minden nap láthatott, de most nem látta a magasból a várost, mert a szemét elhomályosították a könnyek. Nem nézett a lányára, mert nem akarta, hogy meglássa rajta hogy ő is épp annyira ijedt, és szomorú, mint az. Ő az erős felnőtt. Neki kell tartani a lelket ebben a csepp gyerekben, ezen az iszonyatos napon. Kevin dühe egyre magasabbra csapott, végül tehetetlenségében, a szállító oldalára vágott az öklével. A zajra csak páran fordultak felé, minden reggel volt ilyen zaj. Mindig volt valaki, aki tehetetlenségét, dühét, vagy éppen elkeseredettségét a szállító oldalán vezette le. Erről árulkodott, a megannyi horpadás a burkolaton. Aztán Kevin lassan felemelte a fejét, körbepillantott, és megakadt a szeme egy másik lányon. Annyi lehetett, mint ő, csodálatos lány volt, hatalmas fekete szemekkel. És a hatalmas fekete szemek éppen őt nézték. Még sosem látott ilyen szépet. Aztán a lány elfordult vihogó barátnői felé. Kevinnek hirtelen jó kedve kerekedett, maga sem tudta miért. Kihúzta magát, az első alkalom volt, hogy egy nő megnézte. Igaz, hogy az ott nem is nő, csak egy lány, de hát az is valami. Pláne, hogy olyan nagyon szép lány. A lány még egyszer a fiú felé nézett, és ismét a vihogó lányokhoz fordult. Kevint büszkeség járta át.
– Kevin! – valaki megérintette a vállát.
– Mrs. Taylor. Don hol van? – kérdezte az asszonyt.
– Nem jött ma. – mondat az megtörten, és még a szokottnál is fáradtabb volt. A szemei karikásak, az arca beesett, mint aki ébren töltötte az egész éjszakát.
– Jól van. Mrs. Taylor?
– Igen. – a nő fáradtan elmosolyodott. – Don elkapott valamit a gyárban. – mondta halkan. – Ma nem jön, megmondanád a vezetőnek? – Kevin automatikusan bólintott
– De azért jól van? – kérdezte aggodva.
– Lázas. – mondta halkan, és ebből mindketten tudták, hogy nincs jól. – A szolgálat csak délután tud, hozzá kimenni. Majd holnap elmondom, mi van vele. Vagy este, ha gondolod, átugrassz hozzá. Biztosan örülne neked. – az asszony megsimogatta a vállát, aztán zokogva elfordult. Kevin csak bólintott. Ennyit hát a jó kedvéről, a legjobb barátja elkapta a vírust. Kevin kinézett a szállító ablakán, ahogy lassú fordulóval besorolt a gyár előtti hatalmas leszállóba. Tiszta idő volt, és a távolban látta a hóval takart hegyeket. Nagyot sóhajtott és a hegyeken túli mutáns emberekre gondolt.
– Mi a fenére vártok? –kérdezte halkan. – Hogy mind elpusztuljunk.
A szállító lassan megállt, az ajtaja feltárult, és az emberek kiléptek a gyár előtti területre. Majd elindultak, hogy felvegyék a munkát, és megváltsák az éppen dolgozókat. A folyosón a kivetítők sora ontotta magából a hasznos információt. A kép kristály tiszta volt, éppen a várható időjárást olvasta be a gyönyörűre maszkírozott bemondónő. Nem figyelt rá senki, mert senkit sem érdekelt milyen is lesz az idő odakint, mikor hajnaltól napestig a csarnokban fognak robotolni. Az emberek csak sietve elhaladtak előttük.
3.
Csak a gyerekek álltak meg egy pillanatra, mert ilyet még sosem láttak, és az ő fantáziájukat még megragadta a képernyő varázsa. Aztán a nő mosolyogva búgó hangon elsorolta mindazt, amit az éjjel dolgozók elvégeztek, majd felsorolta mi az, amit a nappali műszakban dolgozóknak el kell majd végezniük. Majd a végén, egyfajta gesztusként, felsorolta a neveket, akik aznap először veszik fel a munkát. A kislány ott állt az anyja mellett, az ő számára is újdonság volt a kivetítő, majd hogy a nevét meghallotta, boldogan elmosolyodott, és csillogó szemmel felnézett az anyjára. A nő bágyadtan visszamosolygott, aztán megcsókolta a kócos kis buksit. És lassan terelgetni kezdte a kislányt a csarnok felé. Kevin belépett a csarnok ajtaján, akkora volt, mint a hajdani futball-pályák, melyeknek elhanyagolt roncsai ott meredeznek a város szélén. Nem egyszer megcsodálta már a szállító ablakából. Mindig az jutott eszébe, mikor átlépett a csarnok ajtaján, hogy mennyivel jobb lehetett azokba belépni. El sem tudta képzelni, hogy csupán szórakozás céljából sportarénákat építettek alig 30 évvel az előtt. Az apját kereste, hogy legalább egy szót had váltson vele. Elindult a távoli sarok felé, ahol az apja robotolt az éjjel. Mostanra már kész volt, ott állt a pult szélénél. Pár éve még odaszaladt hozzá és megölelték egymást. Most már egy ideje csak kezet fognak, ha találkoznak. A férfi szeme felragyogott, ahogy a fiára nézett. Minden reggel és este megcsodálja mennyit, nőt, milyen helyes fiú lett. – Ha baseballozhatnék vele. – gondolta szomorúan.
– Jó reggelt Kevin. – mondta a férfi és kinyújtotta a kezét, a fiú elfogadta a köszönést, és észre sem vette, ahogy apja egy pillanatra megsimogatja a karját. – Valami baj van?
– Don. Beteg. – az apa keserűen bólintott. – Lázas. – a belső hangszórók felharsantak.
– Akinek megjött a váltótársa az hagyja el a csarnokot. A szállítók már várják az udvaron. Köszönöm.
– Mennem kell. – mondta a férfi halkan. – Mond meg anyádnak…
– …hogy szereted. – fejezte be a fiú, majd bólintott. A férfi fáradtan elindult ki a szállítóból. – Ő is szeret téged. – kiáltott utána Kevin. Apja még megfordult és visszamosolygott. – Csak hiányzol neki. – mondta halkan, és neki kezdett, hogy folytassa, amit apja abbahagyott. Az idegenek gépeinek építése kimerítő feladat volt, és soha nem ért véget. Kevin elképzelni sem tudta miért kell nekik annyi hajó amennyit itt a gyárban már elkészítettek. Szomorúan arra gondolt talán elmennek, hogy egy másik világot igázzanak le. Talán már kiaknázták ezt a bolygót, és szedik a sátorfájukat, hogy mint a sáskák egy más égitestet szálljanak meg.
– Hé, Kevin! – a fiú felpillantott a munkadarabról, amit most már tökéletesen fényesre csiszolt. Egy magas vékony fiú állt előtte. – Don hol van? – a fiú úgy tett mintha a munkadarabbal szöszmötölne, amit igyekezett a csarnok egyik részéről a másikra átcipelni.
– Beteg. – mondta Kevin, ismét a munkadarabja fölé hajolva, hogy a kamerák melyek ott zümmögtek a fejük felett, ne láthassák, hogy beszélgetnek. A fiú lassan lebújt a munkadarab alá, és onnan folytatta.
– Láttad az új csajt? – a fiú kivigyorgott a munkadarab hatalmas lyukán keresztül. Kevin visszavigyorgott.
– Te hol láttad? – kérdezte csendesen, és egy újabb apró mütyürt vett elő melyből vagy még ezer sorakozott előtte. – A szállítón?
– Dehogy. – a fiú a csarnok másik fele intett. – Ott van, ni. – mondta vidáman. – Mit gondolsz miért indultam sétára ezzel a sz.rral. – és rácsapott a cső oldalára. – Jó kis csaj.
– Az. – mondta Kevin visszalesve a válla felett a jelzett irányba. A lány tényleg ott volt, egy munkás magyarázta neki a feladatot, melyet el kell majd végeznie. A lány érdeklődve nézte a fényes krómos munkadarabot. Kevin látta, hogy ugyan az a feladata, mint neki. – Jól kikapta… – mondta szomorúan.
– Mi? – kérdezte a fiú, ahogy elkezdett kimászni a cső belsejéből, mert az egyik kamera már le is ereszkedett mellé hogy megfigyelje, miért nem dolgozik. – Na, végre megvan ez az átkozott szerszám. Még csak az kellett volna, hogy átfordítsam rajta a hengert. Hú! – mondta színpadiasan, és a kezében büszkén tartotta a fogót. – Majdnem tönkre ment. – a kamera abban a pillanatban ismét felemelkedett. – Hogy én ezeket, hogy utálom. – Kevin elhúzta a száját, és ismét a lány felé fordult. – Stipi – stopi barátom. A csaj az enyém. – mondta a fiú és tovább görgette a munkadarabját a saját padja felé.
Kevin még egy pillanatig utána nézett, aztán nagyot sóhajtott. Mit bánja ő, legyen az övé, ha annyira akarja, de azért még egyszer hátra pillantott a lány felé.
– Jó kis bőr. – mondta a férfi mellette, aki aznapra átvette Don helyét, és fültanúja volt a beszélgetésnek.
4.
– Nem számít. Nem akarok nőt. – mondta Kevin komoran, és igyekezett a munkára figyelni.
– Nem is ajánlom. – mondta a férfi és figyelte a fiú kezének minden gyors és ügyes mozdulatát, amivel a munkadarabot pillanatok alatt készre és fényesre csiszolta. Kevin megdöbbent és lassan a férfira nézett. – Mi van?
– Miért nem ajánlja? – kérdezte döbbenten, a férfi elvigyorodott.
– Mert a lányom. – mondta és intett a fiúnak, hogy folytassa a munkát. – Na, csináld, mert sosem tanulom meg. – Kevin abbahagyta a csodálkozást és egy újabb darabot vett elő a kifogyni sosem akaró tárolóból. Először gyors, ügyes mozdulatokkal végezte el a munkát, hogy a férfi véletlenül se leshesse el a mesterfogásokat, melyeket már évek alatt begyakorolt. Aztán megbánta és szépen lassan kezdte a munkát, és a férfira pillantott, az a fiú kezét figyelte.
– Honnan jöttek? – kérdezte kis idő múlva.
– A város határán túlról. – mondta és bizonytalanul belekezdett ő is a fiú által végzett műveletbe.
– A senki földjéről? – csillant fel a fiú szeme. A férfi elnevette magát.
– Nem. Csak a közeli földekről. – Kevin csalódott, remélte, hogy talált végre valakit, aki megerősítheti a hibridekbe vetett hitében. – Hé, mi ez a keserűség? – mondta a férfi derűsen. – Jobbat vártál?
– Nem csak… – Kevin elhessegette a gondolatot a fejéből, hogy megossza, mi okozza a szomorúságát, de aztán arra gondolt lehet akár kém is. Hallott már történeteket, hogy egyesek abból élnek, hogy kémkednek az idegeneknek. Bizalmatlanul nézett a férfire, de az csak a munkadarabbal foglalatoskodott. Aztán visszalesett a lány felé, aki lassan elsajátította a másik lánytól a csiszolás technikáját, és most vidáman beszélgettek, miközben tették a dolgukat. Nem tudta elgondolni, hogy a lány kém lenne. Ahhoz túl szép.
– Megint a lányom mustrálod? – kérdezte a férfi nevetve. Kevin elvörösödött. – Pedig téged nem érdekelnek a nők. – olvasta a fejére az előző szavait.
– Miért jöttek be a városba? – terelte el a szót a fiú.
– A föld kimerült, és a termelést elvitték olyan területekre, ahol több a csapadék, jobb a talaj, és közelebb vannak a szállítóállomások.
– Szállítóállomások? – Kevin hatalmas kerek szemekkel nézett a férfire.
– Igen. – a férfi arca elkomorodott, most először. – Szállítóállomások, ahonnan a föld terményeit az űrben várakozó hatalmas hajókra viszik. S onnan ki tudja hova?
– Elviszik? – Kevin csodálkozva nézett a férfire.
– Igen. Nem tudtad? – mondta szomorúan. – Amit megtermelünk, annak a nagy része eltűnik a Földről. Elviszik, a fene se tudja hova. Csak egy része marad nekünk. A többit elviszik maguknak. Bár vannak, akik azt mondják, kereskednek a terményeinkkel.
– Kereskednek? – Kevin munkadarabja koppanva ért a padhoz, egyszerűen kiesett a kezéből.
– Igen fiam. – mondta a férfi keserűen. – Kereskednek, más idegen fajokkal. – Kevin a munkapadra meredt, úgy érezte felfordult a gyomra.
– Ezek szerint több faj is van. – motyogta maga elé.
– Van. – mondta a férfi komoran. – Úgy ahogy reméltük. Több faj is van, de egy sem jön megmenteni minket. – Kevin hosszasan bámulta a munkadarabot, és arra gondolt, most rögtön ripityára töri, aztán kivonul a gyárból, és nem érdekli mi lesz. Ha eddig gyűlölte az idegeneket, akkor most százszorosára nőtt a gyűlölete. Az arcán mély fájdalom és harag tükröződött. Sok volt ez a mai nap amúgy is folyton háborgó lelkének, látni a kislányt aki először lépi át a gyár kapuját, aztán Don, akit megfertőztek, és valószínűleg pár nap múlva már csak egy emlék lesz a legjobb barátja, és most még az is amit férfi mondott, hogy nincs faj mely megmenthetné őket, ezektől. Mozdulatlansága magára vonta az egyik kamera figyelmét, és zümmögve leereszkedett a fiú elé. Kevin látta, ahogy a gép élesíti az optikát, hogy a távoli figyelő láthassa az arcát és arról leolvassa az érzelmeit. De a fiú most ezt nem hagyta, hirtelen mozdulattal az asztalon előtte lévő munkadarabbal oldalba vágta a kamerát, amely pörögve szállt át a csarnok csaknem felén. – Hé, fiú! – súgta a férfi halkan. – Ne csináld ezt! Nem akarok botrányt! – a közelben állók most mind a fiú felé fordultak, de csupán egy pillanatra, sokan esnek át nap nap után a végtelen munka okozta stressz dühkitörésein. Majd hogy a gép felzümmögött, ismét mindenki folytatta a munkát.
5.
– Mit? – mondta kimérten és a kamera felé nézett. Az mozdulatlanul és összetörve hevert a földön.
– Higgadj le kicsit. – John Nemes nem akart rosszat ennek a fiúnak, és most nagyon bánta, hogy elszólta magát. De fogalma sem volt róla, hogy a városban semmit sem tudnak arról, ami odakint folyik a földeken. Igaz ő sem tudott ezekről a csarnokokról, egészen addig, míg a gépeket, és a termeléshez szükséges berendezéseket össze nem pakoltatták velük, és azt nem mondták, hogy ezentúl más területen kell majd dolgozniuk. Mit sem tudott arról, hogy nem csupán élelmiszerrel látják el az idegeneket, hanem valami mással is. Hajóalkatrészekkel, s még ezen kívül ki tudja mivel nem. Most kicsit megrémült attól, hogy a fiúból ilyen érzéseket váltottak ki a szavai. Ő egy másik világban élt, egy másik világból jött, ahol ezerszer könnyebb volt az élet, mint itt. Ahol volt némi szabadsága, és embernek érezhette magát. Nem szokta még meg, hogy a gyárban nem több mint egy robot, amely dolgozik, nem beszél, nem gondolkodik, csak teszi a dolgát. – Hallod? Nem tudom, hogy megy ez itt, de ne tégy semmi olyat, amivel felhívod a figyelmet magadra. Húzd meg magad fiú.
– Nincs hozzá kedvem. – mondta fújtatva.
– Figyelj! – mondta a férfi halkan, és az asztal felé intett. – Ha folytatod, akkor mondok neked valami jót is.
– Mi jót tudna mondani? – kérdezte Kevin mérgesen, a férfi mély levegőt vett. – A senki földjéről.
– Na persze. – mondta halkan és a terem bejáratánál érkező őrök felé fordult. – Ne mondjon semmit, már megérkeztek az ebek. – A két őr lassan végigsétált a sorokon. Emberek voltak, olyanok, akiket azért etetettek, és azért volt kicsit jobb sorsuk a munkásoknál, mert képesek voltak minden empátia és minden kegyelem nélkül elbánni a többiekkel. Ők tudják miért, mi volt az ok, ami kiforgathatta őket az emberi kivoltjukból. Most egyenesen Kevin felé indultak. A fiú ott állt előttük dühtől remegve. Szeme a munkadarabra siklott, úgy ahogy a kamerát, a két férfit is elintézhetné.
– Meg nem próbáld! – mondta a férfi elhúzva a fiú elől a kemény fémet, hogy az véletlenül se tetézhesse tovább a bajt. A két férfi lassított, sisakjuk rostélyán át nem láthatták az arcukat, ahogy idegesen megrándul ez volt a számukra a legkegyetlenebb, mikor szinte még gyerek a lázadó munkás, és ez ma már a második.
– Jól van kölyök. Jössz magadtól, vagy kényszerítesz minket a tettlegességre? – kérdezte az egyik megállva a fiú előtt jó pár méterrel.
– Szerinted? – kérdezte Kevin gyilkos dühvel nézve a férfiakra. A magasabb, aki megszólította most megingatta a fejét.
– Jól van, te akartad. – azzal felemelte a fegyverét, és egy kábító lövedéket lőtt a fiú felé, de az nem talált, a fiú gyorsabb volt, és a sugár a fémek között villogva eltűnt a semmibe. – A francba! – a csarnokra néma csend telepedett, csak a gépek zúgtak és a kamerák, melyek most már tucatjával sereglettek Kevin felé. – Ne szórakozz te gyerek!
Kevin nem gondolkodott, még egy pillanatra látta az anyja kétségbeesett arcát, aztán már csak a csillogó jó egy kilós krómos munkadarabokat látta, s azt, ahogy a keze szinte önállóan értük nyúl. Az első találta, és az alacsonyabb őr, tántorogva oldalazott a padsorok között, igyekezett megkapaszkodni valamiben. A másik még a kábító pisztollyal volt elfoglalva, miközben idegesen nézett társa felé, aki végre abbahagyta a tántorgást, és kábán megrázta a fejét. A sisak védett, de az ütés még így is elég erős volt ahhoz, hogy társa megérezze azt. Aztán mire végre a fegyver újra töltött, már ő is ott feküdt a csarnok mocskos padlóján, épp a gyomrába kapta a több kilós vasat, és már nem foglalkozott azzal, hogy lövést adhasson le, csak azzal, hogy végre levegőhöz jusson. Kevin remegve állt a munkapultja előtt, és nézte a két őrt, ahogy lassan összeszedik magukat. Nem volt benne szánalom irántuk ebben a pillanatban nem voltak számára emberek, csupán kutyák kiket az idegenek tartanak pórázaikon. Aztán felpillantotta, hogy a csarnok ajtajai megtelnek őrökkel, akik ellen már nem lesz elég egy egy jól irányzott dobás. Fegyvert nem is kellett elővenniük, elég volt nekik az, hogy tömegben voltak, és kézzel terítették le a fiút. Kevin testére és fejére ütések záporoztak, majd, hogy csaknem elájult, és a védekezés legkisebb jelét sem mutatta, az őrök kivonszolták a csarnokból. Kevin csak lábakat látott, és a gépeket, ahogy a testét a lábánál fogva végighúzták a mocskos földön. Aztán tekintette még egyszer megakadt a lányon, aki döbbenten szinte sírva állt a padja mellett és egyenesen őt nézte. – Milyen szép lány. – De ez csupán egy pillanat volt, mert tovább vonszolták és a lányt már eltakarta egy tároló rekesz. Még látta a két elsőnek érkező őrt, ahogy lassan felállnak, aztán a feje koppant, ahogy a csarnok bejáratához értek, és többre már nem is emlékezett.
6.
1 hozzászólás
Érdekes világba kalauzol a fenti történet.
Tetszik, szinte ott voltam, míg olvastam.
Örülök, hogy elolvashattam.
5 p.