A sár szülötte 1. fejezet, 1 rész: regény folytatásokban

Remény nélküli, szegény falu volt, valahol a sziklákkal telehintett, erdős felvidéken. Félve bújt meg egy domb lábánál, melynek tetején a gőgös vár trónolt. Acélszürke kövekből építve, oltatlan mésszel habarcsolva, jobbágyvérrel öntözve. Emberöltőn keresztül jártak ide robotba a parasztok, emelték görcsberánduló izmokkal helyükre a sziklákat. Ha alászorult a kéz, zúzódott a láb, nem számított. Magasodjanak a falak, haladjon a munka, pusztuljon, aki gyenge. Aki nem bírta, deresre húzták. Tízet neki először. Ha nem használt, másnap húszat. Ha beteg a férfi, jöjjön a gyerek és az asszony. A várnak fel kell épülnie, mert ezt akarta az Úr. Nem az égben lakozó, hanem a földi. A király törvénye azt mondta, évi ötvenkét nap a robot. Az Úré azt, hogy indulj, vagy botozás lesz a részed. Hajts fejet, dolgozz szorgosan és tiéd lészen a mennyeknek országa. Nem a földi, hanem az égieké. Bár ahhoz először meg kell halni. De a halál könnyen jött, főleg annak, aki felemelte a fejét.
A domb oldalán ritkásan fa, csenevész bozót nőtt. A falut magas sövénykerítés övezte, távolabb felszántott földek, legelők. A házak félig a földbe ásva, zsuppszalma tetővel, köröttük gallykerítés. A szekerek kerekeitől, a reggel-este erre terelt jószág patáitól felszaggatott úton sár. A kunyhók közt is. Mindenütt! Az állandó köd, a szemerkélő eső ritkán engedte fölszáradni, a gyalogosok fél lábszárig merültek bele. Hiába topogtak a pitvarban, behordták mindenhová. Ha néha-néha megszáradt, akkor meg szúrta, hasogatta a lábat, bocskort kellett húzni. Ez a falu a sáré volt. Ebből születtek, ebben botorkáltak, ide temettek mindenkit. Itt éltek a sár szülöttei.

Kisebb lovascsapat jött a falun keresztülvezető úton. Félig az egyik kunyhó mögé húzódva parasztgyerek nézte őket. Mocskos, ócska daróc-ujjasban, -nadrágban. Mezítláb. Tízes évei elején, közepén járhatott. Elhanyagolt, szemébe lógó, szőkésbarna haját néha félrecsapta, hogy lásson. Száját tátva bámészkodott.
„A lovasok, ó Istenem, be gyönyörűek… Harcosok, katonák!”
Csillogó láncingek, mellvértek, fekete köpenyek, sisakok és kardok. Mintha nekik nem számítana a köd és a sár, csak jöttek és jöttek. Áradtak, mint egy csodálatos, gyönyörű folyó, mely úgy vág át a piszkos, földhözragadt világon, hogy szépségéből közben mit sem veszít. Erő sugárzott belőlük, egyfajta bármit leküzdő hatalom.
Élükön – a testőrök után – a fenséges tartású Úr, a környék istene, kinek kezében minden halandó élete. Merev arcán gőg és közöny. Pompás, éjfekete köntöse beterítette lova farát, csuklyája a fejébe húzva. Maga elé nézett. Neki ebben a faluban nem volt látnivaló. Ismerte, hisz az övé volt minden szál rőzse és minden felsíró csecsemő. Rajta múlt, melyiket dobják a tűzre. Mögötte jó tucatnyi láncinges fegyveres poroszkált. Közöttük kötélre fűzve három megbéklyózott, elvadult külsejű, fiatal férfi. Mellette lovagolt az Úrfi, az Örökös. Nagytermetű, csontos kamasz volt, angyalarcú, sötét hajú, minden lány álma.
„Belül meg fekete, mint az ördög” – gondolták a falusiak, ha ránéztek.
Kedves, mosolygós legénynek látszott. Le szokott járni a faluba kíséret nélkül is. Közvetlenül, barátságosan bánt mindenkivel, a lányok bolondultak érte. És reménykedtek, hogy majd ők! Nekik majd sikerül. Hiába!
A harcba volt szerelmes, a vérbe. Kihívott minden valamirevaló legényt a faluban. Nem lehetett kitérni előle. Félelmetesen jól verekedett, ügyesen és kíméletlenül. A faluban csak botot használt, de a várban állandóan karddal, tőrrel gyakorolt. Okította néhány sötét ember is, kiket az Úr hozott messziről. Gyakorlott gyilkosok, akik megtanították azokra a fogásokra, melyekkel mindig győzött.
Nem néha, nem sokszor. Mindig!
Igaz, olykor némelyik falubeli suhanc majdnem elkapta. Ilyenkor azonban előkerült valami rejtett fegyver, melytől nagyon gyorsan elment a bátorsága a legénykedőnek, aki nem akarta megérteni, hogy egy úr sohasem veszít. Nem veszíthet, hisz azért ő az úr!
Ilyenkor már nem is csak legyőzte a túl sokat akarót, de beletaposta a véres sárba. Olyan kíméletlenül, hogy nehezen talált vissza az eszére a vesztes, ha visszatalált egyáltalán. Az idők során egyre durvább lett, kerülte már minden legény a környéken! Senki sem állt meg előtte. Inkább meghunyászkodva tűrték, bármit is tett. „Nem harcos ez, hanem gyilkos… Vagy Úr? Egyre megy!” – mormolták maguk elé a kocsmában, ha az italból bátorságot merítettek.
Az Örökös unottan nézelődött, jobbjával egy öklömnyi kavicsot hajigált. Az út mentén álldogáló falusiak közül kinézte magának a száját tátó gyereket, egyet gondolt és hozzávágta a nehéz követ. Közelről, talán nyolc-tíz lábról, és a szurtos kölyök is másfelé figyelt. Mégis, a szeme sarkából észrevehette a felé zúduló veszedelmet, mert fejének kis biccentésével elengedte maga mellett. Nem kapkodott, nem ijedt meg, szelíden mosolygott. A kő – majdnem érintve arcát – a kunyhó falának csapódott, majd le a sárba. Az Úrfi gonosz vigyora lehervadt arcáról. Bosszússá vált, szemlátomást jobban esett volna neki, ha a lövedék bezúzza a kölyök fejét. A menet továbbhaladt, senki sem törődött az eseményekkel. Az Úrfi keze a nyeregtáskájába mélyedt, valamit előszedett. Elléptetett a suhanc mellett, majd villámgyors mozdulattal visszakézből hozzávágott egy csatakeresztet. Nyergéből hátrafordulva durván felröhögött, előre élvezve a bekövetkező tragédiát.
A szemtelen senki azonban könnyed hajlással elkerülte a gyilkos készséget és még szélesebben vigyorgott. Hisz az Úrfi azzal tisztelte meg, hogy tréfálkozik vele! Az éles, hegyes fegyver tövig merült a kunyhó vályogfalába.
A katonák arcán átsuhant egy könnyed mosoly, az Úr késpengényire szorított szája megrándult. Lassan odafordította fejét fiához. Tekintetében gyilkos düh lángolt. Mereven nézte az Örököst, aki érezte, hogy baj van. Elvörösödött. Hisz őket most nevetségessé tette egy paraszt.
– Meghalsz pór! – rikoltott. – Hogy mered… – Kardot rántva rúgatott volna a nemtelen senkit levágni, amikor…
– Vissza – Nyugodt hang, indulat nélküli. Az Úr szólalt meg csendesen. – Nem így! – Kissé oldalra fordulva jelentőségteljesen ránézett egy durva arcú, idősebb férfira – katonái vezetőjére –, a rabokra, majd a kölyökre.
A lovas kivált a menetből, magához intette az út mellett álldogáló Korgot, a kocsmárost. Néhány halkan elsuttogott szó után valamit adott a vigyorogva bólogató vörös embernek, aki a kölyökhöz lépett.
– Hé, Urlas! Menj az urakkal, vón’ egy kis munka! Kapsz majd enni is, meg ami kell! Szedd a lábad, gyerekem! Nem kell magaddal vinni semmit. De nem ám! Hehe! Eriggyél hamar!
„Menjek velük? Mire vagyok én jó? Mindegy! Nincs olyan piszkos foglalatosság, amit el ne végeznék. Sosem leszek fáradt! Biztosan enni is adnak. Talán nem is bírok vele egyszerre. De ha kevesebb, úgy is jó. Nem kell nekem olyan sok.”
Lázasan rohanó gondolataival küzdve a maszatos, kiéhezett kölyök beállt a durva arcú, vigyorgó lovas mögé, és szaporán kapkodva lábait elindult a sötéten komoruló vár felé.