Minden elmúlik egyszer…

A kis sárga levelek halk surrogással hullottak le a földre. Öntudatlanul arra lettek teremtve, hogy ez megtörténjen velük. Kis rügyekként megkezdték az életük, egyre nőttek s kibontakoztak, majd életük csúcspontján voltak a legszebbek. Ezután a kis levelek elszáradtak, elfakultak majd élettelenül otthagyták addigi életüket s e világot. A levél esetlenül a földre pottyant, ahol a többi társa nyugszik.
A következő pillanatban fekete ruhába burkolózott alakok taposnak végig az avaron. 6 férfi egy fekete koporsót cipel, előttük egy imádkozó pap, mögöttük a megözvegyült feleség és a halott szerettei, ismerősei. Néhányan sírtak, néhányan olyan mély fájdalmat éltek át, amely már túltett a könnyeken. Nem sírtak, nem beszéltek. Halálsápadt arcuk mereven nézett előre, s a lassan rájuk nehezedő sötétségben maguk is halott, üres lelkeknek tűntek. A nap lassan eltűnt a távoli hegyek mögött, a csendes temetőben a halál szaga érződött. S lám, egy újabb életet vett el.
A Kaszás fent ült egy magas fán s onnan nézte a végjátékot. Nem értette mire ez a nagy felhajtás. Ő nem érzett fájdalmat. Nem tudta mi az az együttérzés. Nem tudta mi az a szeretet…
Unalmában végighúzta csontos, fakó kezét a levelek felett, melyek érintésére elszáradtak és lehullottak az alattuk álló emberek fejére, akik épp megérkeztek úti céljukhoz.
A Halál rideg közönnyel tekintett le rájuk, sötét csuhája vigasztalanul lengett körülötte. Egy puffanás hallatszott s pár varjú repült el mellette ijedten. Abban a másodpercben gondolt egyet, sötét kámzsáját mélyen csontos képébe húzta és hirtelen lent termett az emberek között. Lassan, méltóságteljesen cirkált a soroknál, egyenesen az ostoba emberek orra előtt. Azok vakon néztek keresztül rajta. Nem láttak mást csak a saját kis világukat. A világot, melyet minden odafigyelés nélkül használnak, a világot, mely már rothadásnak indult, rothadásnak, ami belőlük fakadt. A Halál megállt és végignézett rajtuk.
– Emberek – suttogta halkan – Mind ugyanolyan közönyben élitek életetek. Csak akkor sajnáljátok az embereket, csak akkor veszitek észre, hogy milyen szerencsések vagytok, hogy ismeritek… mikor már halottak. És többen ebben is csak a hasznot látjátok. Elveszitek vagyonát, otthagyjátok az özvegyet egyedül szenvedni, s úgy gondoljátok, hogy pár együtt érző szó majd segít. De mindannyian velem fogtok tartani végső utatokra… Néhányotoknak megváltás lesz…
Odasétált a könnyekre fakadó asszonyhoz, aki a halott felesége volt. (A koporsóra most szórták a földet)
A Halál kinyújtotta kezét és gyengéden megsimogatta a nő arcát. Az tágra nyitotta szemét, ahogy a hideg érintés átcsapott a világába. Ezután a Halál a mellkasára tette a kezét és kifejezéstelen arccal szívta be a temető szagát.
A levegőbe hirtelen egy fájdalmas sikoly csapott majd egy test puffanása hallatszott…
A nő felkelt s maga előtt meglátta a férjét. Fényesen ragyogott és karját hívogatóan felé nyújtotta. Az asszony vissza se nézve követte Urát, s a halálban örökre egyesültek.