„… A választás olyan dolog, ami nem visszavonható, mégis egy örök életre szólhat a barátokat illetve ellenségeket illetően…”
Burgov Craco – A Hit filozófiája (Választás)
I. sz. 4310
Tomphyn feszélyezett volt. Valójában kétségek között vergődött. Persze nem mutatta ki, nem mutathatta ki, hiszen a legénység, még ha csak névlegesen is, őt tekintette vezetőjének, Diána pedig kapitányának.
A gondolatok helyett a jelent választotta. Diánát a kapcsolatteremtésre utasította. Megnyílt két csatorna párhuzamosan, azokon keresztül volt képes kommunikálni a távollevőkkel.
– Ez nem lehet igaz! – ezt a hangot Dordilt származtatta, vélte.
– Mi történt? – kérdezte gyanakvással a hangjában Tomphyn.
– A közlegény lehányt!
Tomphyn sejtette, hogy ez lesz belőle. Diána is csatlakozott a hallottakhoz. A másik páros csak jól szórakozott. Azoknak inkább a nevetését és rötyögését lehetett érteni az adáson keresztül. Csak hang volt, kép nem – ahogy az a szabályzatban szerepelt.
– Mint két gyerek…
Tomphyn tudta, hogy az ilyen mozzanatok kitűnő alkalmak lehetnek, hogy a komoly feladatról elvonja a többiek figyelmét. Komoly feladat volt ugyan, bár igazság szerint haszontalan és halálos…
– Mondtam, hogy nekem kell vezetni! Ám a tizedes, nem hallgatott rám!
– Hogy lehet egy közlegény ilyen!? Maga nem is ment volna át az alkalmasságin…
– Helyettem az utat figyeld!
– Amióta lecsinált, megtiltottam közlegény, hogy tegezzen!
– Nekem mindegy, de mindjárt megérkezünk…
– Hol vagytok? – ez már Tomphyn volt. Mégiscsak érdekelte a helyzet jelenlegi állása.
– Most szállunk le a bolygó egyetlen városába – ez Konstantin volt.
– Vannak más városok is, csak éppen azok a munkások lakókörzetei – vetette közbe Dordil.
– Nem számít. Pár perc és egy közeli dokkolóban leszünk, igaz?
– Igen – erősítette meg a másik páros.
– Milyen tűzerőtök van? Ugye nem kell féltenem titeket? – kérdezte Tomphyn
– Nyugi kapitány! Van mindenféle földi jónk… – jegyezte meg cinikusan Xar.
– A szokásos gránátom megvan – jelentkezett be ismét Konstantin. – Ja, és Tom, ha találkozol Clarrel, rúgd helyettem is seggbe, mert miatta nem tudok még egy egyszerűbb kispisztolyt sem elsütni!
– Meglesz – ekkor készséges volt Tomphyn. Annak kellett lennie, ahogy megfontoltak és engedékenynek, mivel talán a következő másodpercben is meghalhattak volna akár mind a négyen.
– Gránát? – hangzott fel Dordil hangja. – Nálam két pisztoly van, egy puska, és egy automata fegyver négy gránáttal és két fénygránáttal.
– Nálam csak egy fény… de az is elég lesz! – bizonygatta Konstantin – Egyébként, ha leszálltunk, csak óvatosan azokkal a gránátokkal. Tudjátok, általában alacsonyan repkednek… – ez a célzás egyenesen Dordilnak szólt, aki elviselte a megjegyzést, legalábbis keményebb viszonzás nélkül hagyta elszállni a füle mellett.
– Majd ha leszálltunk, legyen ekkora a szád… – az adás kezdett szakadozni.
Mielőtt teljesen megszűnt volna még Diána „lépett elő” a képernyőre.
– Árnyékolják a bolygót. Elvesztettük őket.
– Sejtettem – mondta Tomphyn – Most pedig beszédem van az idegenünkkel… – ezzel a befejezetlen mondattal indult el az ismeretlen számára kijelölt kabin felé.
Diána sok mindent megélt már, többnyire inkább hivatalos és protokolláris műveleteket, de a hajón tartózkodó 18 ember nemes egyszerűséggel megkövetelte a kiemelést, a figyelmére való felszólítást. Talán meg is őrült volna nélkülük – természetesen ha feltételezzük, hogy addig nem esett át ezen az aktuson.
Tomphyn sorra kapta a rossz híreket. Persze először csak Alannistól, aki amolyan radarként működött – az utóbbi hónapok folyamán. Mivel mégiscsak valamilyen szinten bizalmas szerepet töltött be a fedélzeten, így nem szeretett volna visszaélni semmiféle privilégiumával*, mégis valamilyen szinten jelezte a kapitány felé, hogy nincsenek dolgok rendben a hajón. Ez még a négy küldetésen levő elutazása előtt megtörtént, de csupán ekkor kezdett kibontakozni a megjósolt helyzet.
A hajón egyre erősebb demoralizáció volt felfedezhető. A sok hónapos tudatlanság, majd az előbbi és későbbi információk nem csak arra a bizonyos néhány emberre voltak hatással – pusztán nem mutatták ki mindezt.
Két különböző dolog azonban a kimutatott érzelmek és a kimutatlan emóciók hatása. Amíg az egyik közvetlen hatást gyakorolt a résztvevőkre, addig a másik csendben rombolta a köztudatot, a hangulatot, menthetetlenül a bizonytalanság bélyegét rányomva a valóságra – akármit is jelentett éppen az.
Az aprócska álomvilág kezdett megszűnni, ahonnan minden rossz elől elbujdostak. Előtérbe került a jövő, a valóságos semmi, amit jelen esetben jelennek nevezhettünk volna.
Tomphyn, mint kapitány, próbált úgy tenni, mintha mindent a kezében tartana, mindent irányítana, és mindenre lenne egy frappáns megoldása, azonban Alannis baljós beszámolója kezdett hatni őrá is anélkül, hogy kapcsolatba került volna a tényleges problémákkal. Viszont nap mint nap, percről percre egyre többet találkozott ezekkel az eseményekkel, történésekkel.
Akármennyire is fájt, hiányzott Konstantin. Mintha Diána is üresebb lett volna nélküle. Az eszeveszett fenevad, aki mindig mindenre valamilyen váratlan reakcióval válaszol. Sejtette Tomphyn, hogy a „betolakodó” tudna tenni a már említett hangulat ellen. A szituáció azonban máshogy hozta. Az örökös bűnbak és hibáztatható egyén eltűnt, elszakadt a hajótól, ő pedig egyedül maradt a problémákkal.
Azokkal a problémákkal, amik alapvetően meghatároznak egy társadalmat, egy hiearchiát, legyen az bármilyen aprócska is. Az izolált környezet pedig még erősebben előtérbe hozta a jövővel kapcsolatos feltételezéseket – hibásakat, baljóslatúakat egyaránt.
Tomphyn, mint kapitány ezt kénytelen volt megoldani. Azonban ez olyan probléma, ami a legkisebb közösségekkel is megesik, és elkerülhetetlenül tesz olyat, amit más két szóval illet: káros tevékenység.
Az ember viszont önkénytelenül is szabadnak született, még ha ezt egyeseknek nehéz elfogadni. Hiszen az ember egy olyan játék része, amit bármikor megszakíthat vagy éppen véglegesen véget vethet. Jobb körökben ezt úgy mondják, hogy elvonul és megöli magát, de ha feltételezzük a gondolkozó ember szabadságérzetét és az élettani ösztönöket, a valódi bátorság a saját életről való lemondás. Arról nem is beszélve, hogy világunkban sok-sok teória létezik, de szinte egyik sem fogadja el az önkezével való elkövetett kilépést az élők sorai közül. Mondhatni kivétel nélkül a halál után az összes felfogás, vallás büntetéssel jutalmazza az ilyesféle tettet.
Ellenben ha az ember szabadnak született, akkor szabadon eldöntheti életének végének mibenlétét – ami jelen esetben vagy fulladás, esetleg agysorvadás, vagy más betegségek a túlzott „kint léttől”. Itt van viszont az őrültségben elszenvedett öregkor, vagy éppen a repeszektől bekövetkezett halál – néha lassú és fájdalmas, szerencsésen gyors és röpke pillanatnyi.
Senki sem vágyik ilyen eseményekre. Persze a gondolkodó embernek mindig van egy B terve, amit bevethet, ha az élet meghazudtolja az életet. Ilyenkor az említett maradék, pótterv lép életbe, ami kivétel nélkül rosszabb, mint maga az élet, mindig nagyobb áldozatokkal jár és nagyobb keserűséggel, szomorúsággal.
Ez pedig egy újabb ördögi kör, aminek a rabja lenni nem könnyű. Mindenki beláthatja, hogy nem szívesen lenne egy olyan legénység tagja lenni, akik rövidesen elkövetkezendő halálra vannak elítélve. A remény hiányzott, amit a legapróbb gesztus is meghozhat életükbe. Szót ejtve a legkisebb szóviccről egészen a világot rengető jobb dolgokról.
Mindkettő jelen volt a hajón, bár Tomphyn valamilyen oknál fogva nem kért belőle. Ennek okát nevezhetjük büszkeségnek, balgaságnak – igazából mindegy volt, hiszen az számított, ami valójában történt, nem pedig ahogy történhetett volna.
A helyzet nyitott maradt. Ha egy csapat összetartó erő nélkül marad, azon nyomban megszűnik csapatnak lenni, felbomlik egyénekre, akik nehezen kényszeríthetőek életszerű dolgokra, tettekre, mint például egy hajó javítására, vagy éppen egy kert gondozására.
A bajok forrása egyetlen dolog volt, az egyénenkénti tudatlanság, amit maga az egész rendszer megsínylett, hiába maga a rendszer tette meg a tudatlanság felé vezető óvintézkedéseket.
Olykor a cenzúra, a képzeletbeli index tette meg a hatását az egyént illető butaság kiépítésében, majd a sznobság, a divat, legvégül – amikor pedig elkövetkezett az eszmei világvége: a pénz. A pénz olyan dolog, amivel meg lehet mindenkit fogni, hiszen a világ összes ismert és elismert értéke kifejezhető egy bizonyos értékkel, márpedig a pénzbeli értékével.
Amíg viszont lesznek olyan emberek, akik igénylik a magány hiányát, addig nem lesz tényleges helye a pénznek az életükben. A hit, a tudat és a lélek többet ér, azonban hogy mindezt életben lehessen tartani munkára van szükség, amiben elveszhet minden, amit a pénzen éltetni szeretnénk…
Diánán azonban nem volt pénz, de még csak cserekereskedelem sem. Mindenki vitte azt, amire szüksége volt. Csakhogy a már amúgy is üresedő raktárak kezdtek még erőteljesebben kiürülni. Mivel senki sem tudta, hogy mi lehet a szomszéd kabinjában – a névleges ismeretlenség miatt -, így néha pocsékba is mentek dolgok. Egyre többet használtak az egyre kevesebből.
A jelentések sora csak úgy záporozott Tomphynra, miközben a hídon próbált tenni valamit a felmerülő kérdésekkel kapcsolatban.
Alannis figyelmeztette, hogy bekövetkezhet az, amitől eddig csupán a csoda választotta el őket. Most azonban szakadt minden gát, bárki is lehetett azon legény. A helyzetről Diána tartott kisebb felsorolást számára.
– … A szennyvíztárolók ilyen felhasználás mellett egy héten belül megtelnek, továbbá a kert elhalása következtében…
– Elég volt! – próbálta megállítani a kudarcfolyamot a kapitány. A megoldáson is törte a fejét, de csak alig-alig volt képes bármiféle célravezető módszert találni. – Miért kezdett elhalni a kert?
– A legénység kert részlegén dolgozók kevesen vannak. Eddig valahogy bírták, de majdnem teljesen kifáradtak. Egyre jobban csökkent a hatékonyság, egyre gyorsabban kerülünk közelebb az oxigénhiányhoz – magyarázta Diána.
– Jobb lenne a helyzet, ha az idegen is beállna közéjük?
– Semmiképpen sem, sőt… – gondolkodott el egy pillanatig – Talán még rosszabb is. Feltételezhetően tapasztalatlansága miatt több kárt tenne jelen szituációban, minthogy előnyünkre válna.
– Mi van még a terítéken?
– A javítási folyamatok közel 85%-kal visszaestek. Feltételezhetően az emberi fáradság miatt.
– Még?
– A raktáraink kezdenek kiürülni. Eddig is a végét húztuk…
– „…a végét húztuk…”!? Ezt hogy érted?
– Tankolni tértünk volna vissza a Földre, kapitány! – jelentette ki Diána olyan hangsúllyal, mintha Tomphyn ezt nem tudta volna pontosan ugyanolyan jól, mint ő.
– Értem. Szóval az a teória, miszerint évekig bírnánk az űrben, megbukott. Igaz?
– Nem egészen. Az évek túlélő pasztával és tisztított ivóvízzel voltak kalkulálva. Jelen esetben viszont nem a túlélés miatt lenne fontos a teli raktár, hanem a további teli raktárak megtöltéséért.
– Mi van még? – buzdította Tomphyn meglepő cinizmussal a hangjában a folytatásra.
– A hajón belüli anyagfáradások is nagy gondot okoznak. Az alkatrészek nagy részét már elhasználtuk, így azok számba se jöhetnek. A pótalkatrészek hiánya pedig beláthatatlan következményekkel járhat a hajó kondícióját illetően.
– Lenne még valami kedvességed számomra mára?
– Igen. A raktárak ürülésével kapcsolatos problémák merültek fel a szemétlerakóinkat illetően is.
– Hogy? Valaki kukázik?
Diána nem értette a feltevést elsőre, viszont kicsivel később kapcsolt.
– Nem, nem ürülnek. Azok telnek. Márpedig a protokoll szerint tilos szűretlenül, újrafelhasználatlanul kidobnunk az űrbe…
– Jól van, köszönöm Diána. Mára ennyi tökéletesen feldobta a napomat. A kirándulókkal van kapcsolatod? – érdeklődött Tomphyn az eltávozottak felől.
– Nincs. Majdnem egy napja még csak a szenzorok sem látják őket.
– Ez esetben azt mondom, hogy a gondokra a legjobb aludni egyet, hátha álom közben megfog minket az ihlet.
Úgy mondta mindezt, mintha pusztán szakmailag érdekelné a helyzet, az is ímmel-ámmal, pedig jól tudta ő maga is, hogy az elkövetkezendő éjjelen egy szemhunyásnyit sem fog aludni, bármennyire is fáradt…
– És tudod, hogy mi a legjobb? – tette fel a költői kérdést maga Craco, miközben a kert részlegén munkálkodott partnerével.
Közel harmincas éveiben járó, ám valamilyen furcsa oknál fogva őszülő egyénnek hatott – pedig csupán szőkésebb volt a hajszíne, mint a megszokott világos árnyalatúaké.
Jómódú családból származott, nem volt gondja sohasem az életben, ami a pénzzel kapcsolatos. A hadseregbe is csupán a családi tradíciók miatt lépett be. Mivel szülei kapcsolatokkal rendelkeztek, katona létére helyettesi poszton tartalékolták, ami azt jelentette, hogy amolyan beugróként helyezkedett el a hajón – jelen esetben a kerthez osztotta be még a Földerő.
Külseje árulkodott gondtalan életéről, kellemes társasága volt mindenkinek, amolyan tiszta lélek a tisztátlanok között. Csakhogy mindennek meg volt az oka, mint ahogy annak is, hogy azon a bizonyos napon Diánán maradt az aprócska legénységgel.
Ahogy az ember belegondol, minden pusztán mellékes, csupán az ok érdekes, a végkifejlet sohasem. Ha az ember ismer minden okot, azt is meg tudja néha jósolni, hogy mit takar a jövő, ki mit fog tenni, és ezek a tippek általában pontosan be is szoktak jönni. Ahogy egy alkoholista végül megtör bizonyos idő után, amit bezárva tölt néhány különböző „A-vitaminos” itallal. A tény, hogy megtörhető, meg is töri, csakis az a kérdés, hogy milyen hamar…
Ennek az okát tudjuk – jobban mondva sejtjük, mert a valódi előzmények sosem világosak még az emlegetett személy számára sem.
Társa hasonlított valamennyire az általános profilú nőkre a hajón. Ugyanúgy rövidkés, ám gondosan ápolt haj, feszes arcbőr, akár egy B kategóriás arckrém reklámban – csakhogy itt a természet munkálkodik a kamuszerek helyett (a fiatalságot felesleges elcsúfítani általában)…
Craco és Jil között amolyan mester és tanítványa viszony alakult ki annak ellenére, hogy mindketten tápláltak gyengébb érzelmi szálakat a másik iránt. Ezt viszont sohasem vallották be, nemhogy a másiknak, de még csak maguknak sem. Olyan volt ez a kontaktus, mintha csak egy oldalú telefonunk lenne, és csak a hangszúrójához téve fülünket tapogatóznánk a némaságban arra várva, hogy valaki megszólaljon a túloldalról. Csakhogy mindketten egy bizonyos jelre várnak.
Jil azt hitte, hogy a dezertálás az az „isteni” sípszó, ami után hagyhat üzenetet. Csakhogy Craco egyáltalán nem érdeklődött iránta, mint nő iránt, inkább csak társ. Ez pedig sosem tesz jót egy késleltetett szerelemben…
– Hogy itt vagyunk és élünk? – próbálkozott kitalálni Jil a feladványt.
– Nem. Az, hogy választhattunk.
– Kell neked rébuszokba beszélned…
– Muszáj. Ha mondok valami okosat, és kétértelműre sikerül, akkor bizony több problémára jelenthet megoldást – magyarázta Craco, miközben a helyére tette az utolsó szerszámot is, amit használt.
Mozgásán, mozdulatain látszott, hogy nincs semmiféle kétség jellemében, vasakarattal és szelídséggel párosult lenézéssel oktatták a földi iskolák legjobbjaiban. Modora mindenhová ajtót nyitott számára, műveltsége az alapot jelentette számára, aminek segítségével a felső tízezer tagjaival bármikor könnyedén elcseveghetett volna.
Csakhogy nem velük beszélgetett. Jillel volt.
– Jut eszembe – nézett fel Jil hirtelen. Természetesen csak témát akart váltani, nem gondolt hirtelen semmi újra. -, tudsz valamit arról az üzenetről?
– Miféle üzenetről?
– Állítólag az egyik zárkában van valaki, aki egy üzenetet hozott – mondta Jil.
– Hallottam valamit én is – kezdett visszaemlékezni Craco – Valami bányabolygóról jött. Többet én sem tudok…
Diána szakította meg a pihenést jelentő munkanap végét.
– Riadó, riadó! Légtelenítés felsőbb parancsig folyamatban. Teljes légtelenítés megközelítőleg 25 perc… – ennyi volt a bejelentés, de máris pánik lett úrrá a hajón.
Senki sem tudta, hogy mi történik – újra, ahogy az megszokottá vált már.
Aki éppen nem sietett a kabinjába, vagy éppen másik helyre – valamit befolyásolni -, az megpróbálta kideríteni, mi is állhat a végzetes hír mögött.
– Diána, mi történt az utóbbi öt percben? Ki adta ki a parancsot a légtelenítésre? – pillantott fel Jil egy pillanatra, de csak addig, míg meg nem hallotta újra felcsendülni Diána hangját.
– Klot légköri tiszt hivatalos protokollszerűen kiadott parancsot fogalmazott – magyarázta maga a hajó.
– Pontosabban? – ekkor már Craco szólalt meg.
– Közel egy órája egy parancs érkezett, miszerint kezdjem meg a légtelenítést. Klot légköri tiszttől jött.
– És ezt nem tartod furcsának? – kérdezte Jil.
– Szerinted, miért tartott egy óráig, míg megkezdtem a teljesítését? Felülírták a rendszereimet. Még a kapitány sem tudná megakadályozni.
– Ezt el sem hiszem. Mit tegyünk? – fordult Cracohoz Jil, aki megszokta, hogy általában mindig baljáról*2 kap választ, ahol Craco szokott állni.
– A legjobb lesz, ha megkeressük ezt a Klottot – jelentette ki Craco.
Jil enyhén baljós tekintettel nézett tanácstalanul kollégája felé.
– Te ismered? – kérdezte végül.
– Néhányszor találkoztam vele már – bólintott néhányszor kicsit erőtlenül Craco, majd folytatta -, de akárhogy is néz ki, lehet, hogy ma megismerkedünk vele.
– Nem akarom, hogy ő legyen az utolsó, akivel találkozunk frissiben.
– Én sem nagyon – majd Diánát szólította Craco – Hol van most Klot?
Diána egy másodpercig késlekedett. Csak aztán szólalt meg, de akkor sem volt túl segítőkész.
– Itt jön Alannis, majd ő mutatja az utat nektek, hogy merre van Klot pontosan.
Amint az iméntiket elmondta, az egyik oldalsó ajtón Alannis viharzott be, bizonyára ő is a „tettest” kereste, jobban mondva a már pontos helyének tudatában próbálta minél előbb elérni, hogy legalább a két szemével láthassa.
Átsietett a hajón levő legnagyobb termen, mondhatni a hallon. Miután a másik végébe ért, már két új társa volt.
Miközben egy kisebbfajta rally készülődött a hajón belül, a száguldó alakok amolyan beszélgetésszerűségre invitálták egymást.
– Hol van? – nem kellett részletezni, hogy pontosan kiről van szó, ki kérdezi, pusztán a részleteket lenne értelme kérdezni, viszont nagyon kevés. A kérdés elhangzott, majd a válasz is – ennyi egyszerűen. Nem törődtek azzal, hogy ki teszi fel. Mellékes és felesleges tényező, amitől jobb eltekinteni.
– Az egyik zárkába vackolta be magát. Állítólag még Diána sem tudta kizárni a rendszereiből.
– Pontosan – csatlakozott be Diána is a párbeszédbe. – Kizártam, de ő bejutott. A helyzet az, hogy fogalmam sincs, hogyan tudta áttörni a falakat, amiket állítottam számára.
– Inkább azt mondd, hogy mi történt pontosan!
– Néhány perce elkezdtem elemezni Klot személyét. A hivatalos papírok és protokoll szerint, ez a helyzet nem következhetett volna be;
Pszichológiai állapota kifogástalan, stabil személyisége van – jobban mondva volt. Pár napja furcsán kezdett viselkedni. Nem volt veszélyesen furcsa, pusztán a napi rutintól tért el néhol. Azonban egyszer csak bumm. Dokumentáltak már ilyen eseteket, de még sohasem láttam még ehhez hasonlót.
– Ez már csak természetes – magyarázta Craco – Körülbelül ezer, ezerötszáz éve teljes jellemtérképet és egyéb kiegészítőket végeznek az űrhajókon szolgáló legénység tagjairól.
– Már régebb óta is… – jegyezte meg végül Alannis, ahogy befordultak az egyik irányba a következő elágazási pontnál. A zárkákhoz vezetett immár egyenesen az útjuk.
Amikor odaértek, ott volt már Tomphyn is. A börtönblokk egységének átlátszó ajtaja most sötét volt. Valóságos fekete lyuk volt, mely csak úgy nyelte a pillantásokat.
– Mi történt? – kérdezte Alannis.
Tomphyn próbált sietve válaszolni, azonban szokása volt a helyzetnek legmegfelelőbb szavakat összeválogatni- és illeszteni. Most azonban nem sikerült teljesen.
– Hogy mi történt? – ismételte az elhangzott kérdést közben kis haladékot keresve a megoldáshoz – Klot bezárkózott. Diána próbált már vele kapcsolatot teremteni, de nem válaszol, nem reagál semmire. Az utóbbi percek tanulságából pedig az következik, hogy ha így megy tovább, más módot kell találnunk, hogy… megoldjuk a helyzetet.
Alannis sejtette, hogy mit takarhat az a bizonyos „más mód”. Még csak hallani sem szeretett volna róla, mégis elkerülhetetlennek látszott.
Diána törte át a csendet, amit a morajtalan toporzékolás teremtett meg. A visszaszámlálásra emlékeztette őket, továbbá arra, hogy ismételten sikertelen próbálkozást kísérelt meg a kapcsolatteremtésre.
– Valahogy elzárta magát ebben a kis helységbe. Olyan érzésem van, mintha egy izolált területen nem tudnék magamról – részletezte.
Craco valahogy szerette volna megtudni az okokat, mindazt, ami odáig juttatott valakit, hogy bezárkózzon és veszélyeztesse – szükség esetén ki is oltsa – társa, bajtársai életét.
Hirtelen feltámadt a „szél”.
– Hall, kapitány? – szólt egy hangszóróból Klot érdes hangja. Aki ismerte, az tudta, hogy nem az eszköz torzít, hanem pusztán az élet maga.
– Igen, hallom – válaszolt Tomphyn és egyidejűleg le is támadta – Túl jól is hallom. Először is: adja vissza a levegőnket! Másodszor pedig: jöjjön ki onnan. Minden másról beszélhetünk utána.
– Nem értett, kapitány…
– Nem, te nem értettél! Ez parancs volt! – tegezte.
Valóságos szócsata lett az egészből.
– Maga itt nem osztogathat senkinek sem parancsot. Hivatalosan nem.
Erre majdnem olyat mondott Tomphyn, aminek következményei bizonyosan gyorsabb és hatékonyabb halálnemre utalta volna őket, mint a szimpla várakozás, viszont Alannis látva szándékát a vállára helyezte egyik kezét. Csendesítve elragadta a szót Tomphyntól, aki láthatóan jól tűrte ezt. Valahogy nagyobb esélyt adott Alannisnak, mint a hirtelen felindult érzelmeinek…
– Ki vagy?
– Ki, én!? Maga kicsoda?
– Klot, tudom, hogy nehéz…
Ekkor a túloldalon bizonyosan ráismert az említett, képzeletbeli túszejtőnk a hangra.
– Al, maga az?
Már a puszta gondolat úgy tetszett, mintha egy családtagjával kerülne konfliktusba. Egyszerre megszűnt a folytonos düh, és csak szaggatott motiváció lett belőle. Klot négy sima mondattól kicsit megtántorodott. Ekkor lehetett látni, hogy az eltervezett tett nem fog bekövetkezni előreláthatóan.
– Miért tennéd? Miért ölnél meg mindannyiunkat? – Tomphyn legnagyobb meglepetésére ez Craco volt.
Craco maga sem tudta, hogy mi történik, csupán azt, hogy szája hangtalan hangra nyílik, méghozzá úgy bombázva verbálisan Klottot, hogy annak még a legvadabb terrorista sem tudna nemet mondani. A szelídség túl mézes-mázos szó rá, a komorság pedig túl komoly arra, hogy kifejezhessük Craco beszédmódját.
Úgy beszélt, ahogy Jillel szokott a leggyengébb pillanataiban, természetesen nem érzelgősségre értve, hanem azt a pontot, ahol az emberi elme átveszi a teste fölött az irányítást. Amikor úgy csinál dolgokat a test, hogy a lélek mit sem tud… – ilyen technikával alkotnak a művészek és dolgoznak a leláncolt zsenik.
– Minket akarsz a legrosszabb módon megfosztani az élettől? A lehetőségtől, hogy gyermekeink egy szebb jövőt élhessenek meg?
Kicsit ugyan fellengzősnek tetszett a beszéd, de egy neves filozófus leszármazottjától, aki követi hajdani felmenőinek felmenőjét – egyáltalán nem tett ilyen hatást. És csak úgy ontotta magából az indokokat, az elgondolkodtató kérdéseket…
– Ami történt, megtörtént. Változtatni lehetetlen, álarcot húzni felesleges, mert úgyis kivillan egyszer a fehér fog, ami mutatja a romlatlanságot – ismerős ez a néhány sor? Mint tudod, vallom pátriárkám hitét. Nem vagyok szentfazék, nem vagyok sem katona – valami a kettő között, aki megpróbál a lehető legjobb módon kijönni a jelenből és az elkövetkezendőből.
– Az elkövetkezendő? Mi lenne az? Bóklászunk az űrben, amíg el nem fogy az élelmünk, aztán mi lesz? Segítség az oliháktól? Ahogy az alkatrészek is? Senki sem gondolkodott el azon, hogy azok honnan vannak? Hát persze… – és máris kezdte Klot a teóriát, gondolatait megosztani a többiekkel.
– Csak keserűséget, nyomort és halált hagyunk magunk után. Nem számít, hogy segíteni akarunk, meg kerüljük a vérrontást, az erőszak mégis megtalál minket. Ez ellen nem lehet mit tenni. Talán ezrek, tízezrek halálát okoztuk eddig, és ha a következményeket nézzük, az is megeshet, hogy meghalt miattunk annyi élő, ahányat először megmentettünk.
Tomphyn bólintott egyet magában. Egy latin kifejezés jutott eszébe. Nem tudta teljesen felidézni, mégis ráismert a tipikus érvelési hibára. Az időrendi és logikai kapcsolaton alapuló téveszmét jellemezték vele.*
Igaza volt – már ha úgy nézzük az igazságot, mint viszonylagos és relatív távpontot a jelenben. Hiszen ha nem lépnek ki önkényűen a Földerőtől is, elindul útjára a pusztító hadjáratok szinte 100%-a, így ezek a bizonyos áldozatok amolyan járulékos veszteségnek számítottak. Így is, úgy is bekövetkezett volna a haláluk. Az anyagi kár, az emberi munka elpusztítása pedig fellendítette odahaza a gazdaságot, még ha ez barbárul hangzik is.
Az igazság kutatása pedig nem való azoknak, kik jámborak, mert beleőszül könyörületes lelkük, pontosan úgy, ahogy Istennel is történt az emberekkel való találkozásarok*.
Ám aki ilyet szól, az rögtön életellenesnek tűnik, pedig csak felkészül mindenre. Az ember ugyanis fél. „Ha szellemekre vadászik is, lőfegyvert szorongat, mert biztonság helyett sokkal fontosabbat nyújt az neki – biztonságérzetet.” Ha pedig rájön, hogy nagy dolgok részese, azonnal kreál magának egy nagyobb hatalmat, egy egységes erőt, ami logikát teremt a sötétségbe, még ha a feketénél is komorabb minden.
A szónoklat végén minden összeállt a helyére. A retorikus felépítés megtette a hatását, és szép lassan meggyőzte Klotot, hogy hatalmas baklövést jelentene egy egész legénységet – még ha az alig áll 20-25 főből – feleslegesen kárhozatra ítélni.
Természetesen ha visszagondolunk fiatal éveinkre, bizonyára egy ilyesféle beszéd után köhécseléssel álcázva mormogtuk volna a „stréber” szót az iskolapad mögül afelé, aki éppen számot adott tudásáról. A levegőben valahogy most is jelen volt ez a bizonyos „kockacukrot neki” érzés, mégsem mondta ki senki sem. Egyszerűen nem illett a helyzethez.
– Légtelenítési parancs visszavonva! – hangzott fel ismételten (ám már régóta nem hallott) Diána nyugtató hatású hangja.
A zárka ajtaja azonban nem nyílt ki.
Hajat tépő másodpercek következtek, miközben senki sem tudta biztosan, mi is történhet odabent pontosan. Még Diána sem tudta volna megmondani, pedig ő valóban jelen volt szinte mindenhol a hajón.
Ezalatt a néhány másodperc alatt Tomphynból elszállt minden düh, indulat, immár csak az foglalkoztatta, hogy végül mindenki sérülésektől mentesen, élve hajthassa álomra a fejét, amiből ha kell, könnyűszerrel felébredhet.
Amikor megtörtént a várva várt esemény, már senki sem gondolt büntetésre – hiszen hogyan is gondolhattak volna ilyesmire? Mindenki emberből volt a hajón (majdnem), így megértették egymás hibáit, félelmeit és – legtöbbször – okait.
Klot beesett arca jelent meg a sötétzárka fénytelenségéből kihatolva. Miután kilépett, már teljes pompában állt a négy izgatott arcú egyén előtt. Ő csak állt, majd nyugodtan, egy szót sem szólva továbbment, mintha mi se történt volna.
Az apróbb kaland eme befejezése valahogy senkinek sem jutott volna az eszébe, mégis teljes mértékben megállta a helyét, letagadhatatlanul illett a helyzethez.
Ott maradtak négyen. Jil, Craco, Alannis és Tomphyn. „Természetesen” Diánát nem számoltuk.
Így, négyesben a többiekkel érte a kapitányt el egy üzenet.
– Kapitány, – szólt Diána – egy üzenetet kaptunk.
– Claréktől?
– Nem. Földi. Sürgős üzenet.
– Az sosem jelent jót… – ezzel a megjegyzéssel indult el szép komótosan a híd felé Tomphyn. A többiek is mentek a saját útjukra.
* "Előjog” – mondhatni történelmi vonatkozás (egyház korai időszakára értve például)
*2 Ahogy a középkorban a lovagok is álltak (jobb kéz esetén a kard a lovag/harcos baloldalán helyezkedett el). Ilyen esetben kihúzva senkinek sem esett baja, főleg a társának, akivel éppen beszélgetett, vagy éppen szimplán sétált).