A nem várt vendég

Munkás éveim utolsó évében az ortodox karácsony előtti napok valamelyikén történt ez a szomorú esemény. A Magyar- Osztrák határon dolgoztam egy pénzváltóban, ahol autópálya matricákat árultunk és az ezzel kapcsolatos problémákban, és sok minden másban is segítettük az autósokat. A határon álló épület együttesnek mindkét oldalán fotocellás üvegajtó nyílt és csukódott, szinte folyamatosan. Egy nagy hallba érkeztek, ahol a pénzváltók, egy shop, és a fizetős WC, kínálták szolgáltatásaikat, továbbá egy játékautomata nyelte a pénzt. A határ felől belépve a hall jobb oldalán egy jól menő étterembe léphettünk, balra pedig a még nagyobb forgalmú büfében gomolygott a cigarettafüst. Az egész épület éjjel nappal üzemelt. Csak reggel öt óra körül zárták be az ajtókat egy órára, amíg a takarítás tartott. Természetesen a legnagyobb forgalma a wc-nek volt, majd a büfének, a sofőrök pedig hozzánk jöttek. Nagyon szerettem itt dolgozni, szórakoztató, a nyüzsgés miatt változatos volt a nap, mindig történt valami, az örökké vidám pincérfiúk kifogyhatatlan történeteikkel és vicceikkel múlatták az időt. Ezek a fiatal férfiak rengeteget dolgoztak, napi tizenkét órát, igaz jó pénzért, de hosszútávon nehezen bírták. Néhány év után mind keresett olyan munkahelyet, ahol ébren is látta a gyerekeit.

A vécés nénik egy kivételével mind nyugdíjasok voltak, ők csak nyolc óránként váltották egymást, de a munkájuk megerőltető volt, hiszen majdnem mindig állt a sor , és hogy a wc-k elfogadható állapotban maradjanak folyamatosan takarítaniuk kellett. Ha például esett, és egy japán busz jött, akkor még az ülőkéről is a sarat mosták. A kis japán wc szokása a következő volt: belépet, fejet hajtott, tikettet vett, kezet mosott, a fülkében felállt a wc ülőkére, hogy a feneke még véletlenül sem érintse az ülőkét, dolga végeztével kezet mosott. Meghajolt és kiment pénzt váltani, majd futott a büfébe és már tipegtek is ki sorban, mindnek a kezében jégkrém és eistee, vagy „mentes” víz, mert a pincérek szerint a kis japánokat a szénsav hanyatt vágja. Én a japánokat nagyon szerettem, mert kedvesen hajlongtak és mindig mosolyogtak. Szerettem még az olaszok vidám hangosságát, a felhőtlen jókedvüket is. Ám ha egyszerre jött be egy japán, egy olasz és a spanyol busz, olyan bábeli hangzavar keletkezett, hogy alig értettük egymás szavát. A bolgárok folyton cigarettáztak, láncdohányosok voltak, az ukránok pálinkáztak, még a nők is, mert a női wc-ben is büdös pálinkaszag terjengett utánuk. A román, főleg a román cigány köpködős volt, ezt a pincérek nem tűrték, kivezették a renitenst. A moldávokat piros szeműeknek hívtuk, mert a folyamatos vezetéstől vérben úszott a szemük. Olcsó használt autókért mentek, sokszor egészen Franciaországig, és a pénzük kevés lévén, a kocsiban sunytak egy kicsit, azután igyekeztek haza. Ők csendesek voltak, fáradtak, és csak a pályamatricáért ugrottak be hozzánk. A német udvarias, kimért, kötelességtudó és halk volt. Az osztrák kicsit hangos, olyan sógorosan, a magyarokhoz hasonló vérmérséklettel viselkedett. A szerbeket nem igazán kedveltem, mert kötekedőek, hangosak, és a férfiak többnyire részegek voltak.

Aznap az ünnep előtti napok éjjelén hatalmas volt a belépő forgalom, a vendégmunkásokkal tömött buszok sorba álltak le előttünk. Mindenütt tömeg, bábeli hangzavar, mindenki a maga nyelvén karattyolt. Kelet-Európa minden nációja képviselve volt ezen az éjszakán. Hajnali kettő körül, hogy az álmosságot elűzzük, átvágtam magam a tömegen, kávéért. Már visszafelé óvatoskodtam a két kávéval, amikor egy szerb busz félrészeg utasai zúdultak be az ajtón, és ekkor láttam meg a férfit, aki feltűnt tétova mozgásával, sápadt, szinte szürke arcszínével. Hetven körüli, magas, szikár férfi láthatóan nagyon rosszul érezte magát. Úgy tűnt, hogy már nem is igazán lát, mert gyorsan ki kellett térnem előle, és abban a pillanatban lerogyott. Többen felugrottak az asztaloktól és a karjánál fogva felemelték és visszaindultak vele a kijárat felé. Levegőre szerették volna kivinni. Ám az ajtó előtt elvesztette az eszméletét, már csak vonszolták az élettelen testet, a tömeg tágult, a pincér a mentőt hívta, széket hoztak, de ő már nem tudott ülni tehetetlen rongyként lógott az emberek kezében.

A pincérek kitessékelték a büféből, a hallból az embereket. Az ajtókat bezárták. A mentő percek alatt megérkezett, és megkezdődött a harc az életért. Gyors vizsgálat, és már le is vetkőztették félmeztelenre szegényt, egy abroszra fektették. Rátették a defibrillátort, és minden ütés után jött a hagyományos újraélesztés. Ám ez a szív már olyan volt, mint a rossz ingaóra, elindíthatjuk, de egyre lassabban ketyegve ismét megáll. Óráknak tűnt ez a harc az életért, de a valóságban talán fél óra, ha lehetett. Soha nem láttam élőben ilyen küzdelmet, a torkomban gombócot éreztem, egyfolytában mormoltam a Miatyánkot idegességemben, hátha… De hiába volt az ima, a harc, a technika, itt már minden hiába volt. A mentőorvos megállapította, hogy a halál beállt. Hiába várták haza az ünnepekre, már csak temetésére viszik haza. Ki tudja ki várta a szerencsétlent, lehet, hogy feleség, gyerekek, unokák, lehet, hogy senki.

Szegény buszsofőr a kezét tördelte. A pincérek leültették, mert mindnyájuknak várni kellett a halottkémre, a halottaskocsira, a jegyzőkönyvre, a halál utáni teendőkre. Mindenki némán végezte a dolgát, a pincérek rámoltak, a vécésnéni takarított, mi pénztárzárást csináltunk, mert amíg a halott a bejáratnál fekszik, nem nyithatunk ki.

Nagy zörgéssel letették a pléhkoporsót, a hullaszállító kinyitotta a hulla száját és hangosan számolni kezdte az aranyfogakat, ezt is és az összes holmiját leltárba vették, és nagy döngéssel lezárták a fedelét. A sofőr aláírta a jegyzőkönyvet és nagy megkönnyebbüléssel kiment a buszhoz, hogy végre elindulhassanak. Ilus, a takarítónő elkezdte a felmosást, néha kiordított az ajtón kopogókra:
– Nem látod, hogy zárva vagyunk, itt is kell néha takarítani utánatok!

Az ajtókat kinyitották, és indult a nap, már semmi nem emlékeztetett az éjszaka történtekre. A friss kávéillat összekeveredett a wc -ből kiáramló hypó szaggal, cigarettafüsttel. Az éjszakai vendég, a nem várt vendég, ki tudja, merre jár, és kinek kopogtat majd az ajtaján.