Víg habok hátán, bő víz ölelésben,
mint kérész, ha végre eljön a nap,
dobbant az éj, szárnya kélt a vágynak
kóbor magányok, kikötőkké váltak.
Csillámokat szórt égre a féltés,
óvón ölelt át, simítva biztatón,
ős ízek mámora bizsergőn zsibongott,
megállt az idő is: minden vágy kibomlott.
Türelem húrjába buzogány, ha reccsen,
törik a ritmus, a dallam is szétrebben.
Hol van már a bő víz, hol az ölelések,
elzúgott a folyó, kiköpte magányom,
partra vetett halként, habok hangját lesem,
csitul már az éj is: csak magány marad nekem.
8 hozzászólás
Kedves Májusfa!
Valóban így gondolod, csak a magány marad neked? Én ezt nem hiszem. Tetszik, amilyen nyugalommal írod le azt, ami oly nagyon tud fájni. "…kóbor magányok, kikötőkké váltak…"
Tessék kérem vitorlát bontani, és másik kikötőt keresni:)
Nagyon tetszik. Köszönöm.
Szeretettel Rita
Szia!
Feladást vélek felfedezni soraid között. Melankólikus hangulatú versedet átjárja a szomorúság. Nagyon jó megfogalmazásban adod át gondolatodat. Nálam bejött.
Szeretettel:Selanne
Szia majusfa!
Szomorú, de végtelenül lírai a versed. Sokszor jó kiírni az érzéseinket. Szerintem Neked ebben a versben sikerült is. Azért fordíts a lelked a pozitívumok felé!
Üdv
((Zoli
Kedves vagy Rita!:)))))
Vitorlát felllllllll!
Üdvözlettel: Károly
Kedves Selanne!
Köszön, a figyelmedet. Talán jobb lenne, nem egyes szám első személyben írni szélsőséges érzelmi kilengésekről.
Üdvözlettel: Károly
Szia Zoli!
Igazad van, jó kiírni, ha magunkról írunk, mert úgy tompul az éle, ha fájó a téma.
Üdv. Károly
Kedves Károly!
Nehéz megélni a magányt, de ha kiírja az ember magából, már nem is fáj annyira!…
Gyönyörű, ahogy átadod ezt az érzést!
Szeretettel üdvözöllek: Lyza
Kedves Lyza!
Köszönöm, hogy újra meglátogattál, és figyelemmel kíséred az írásaimat.
Üdvözöllek: Károly