Sok filmet láttam és sok könyvben is olvastam olyan történetet, amikor a főszereplő, valamilyen trauma kapcsán, elveszti az emlékezetét.
Egy bizonyos pillanattól visszamenőleg, nem emlékszik semmire és senkire.
Elképzeltem, hogy mi lenne, ha velem történne ilyen. Furcsa volt. Először viccre vettem.
Mindenki újra közeledhetne hozzám, azok is, akiket nem kedveltem. Vajon egy újrakezdés után ugyanaz lenne az eredmény, vagy, mivel ők tudják, hol siklott ki a kapcsolatunk, másképp alakítanák tudatosan? Vagy csak simán örülnének neki, hogy Én elfelejtettem az egészet? Mi lenne azokkal, akiket idáig szerettem? Nekik is újra kéne kezdeni.
Mire emlékeztetnének a kapcsolatunkból? Csak a jó dolgokra, a szeretni valókra?
Sejtésem szerint igen, hisz fel kéne tölteni újra emlékekkel és azok már csak az általuk elmeséltek lehetnek. Vajon egy-egy téma kapcsán felmerült kérdéseimet ki, hogyan válaszolná meg? Mit kezdenék például az ellentétes információkkal, hisz mivel én nem emlékszem, nem tudhatom melyik igaz.
Azt már félve kérdezem, megszeretném-e újra azokat, akiket most szeretek?
Néha eszembe jut, hogy jó lenne elfelejteni mindent, hisz annyi rossz dolog ért az életben és oly kevés jó.
Ezt most átgondoltam. Tényleg olyan kevés jó volt és megannyi rossz, vagy csak én alakítottam így?
Rádöbbentem arra, hogy a jót csak akkor jegyeztem meg, ha valami kiemelkedően jó volt, a rosszat meg minden megkötés nélkül.
Két nagy jó között, ezer rossz. Nem jó arány. De mi van a kis jókkal és mi van azzal, ami jó, de természetesnek veszem? Ezek nincsenek benne a jók-ban. Ezzel torzul a kép, de nagyon.
Vegyünk egy példát. Fáj a nagylábujjam, mert tegnap belerúgtam a csempébe. Ez rossz. Meg is jegyeztem.
De. Miért nem sorolom fel mellé, hogy mi az, ami nem fáj? Mert, az természetes.
Pedig az összes többi dolog a testemen és benne, nem fáj. Én mégis azt az egyet tartom számon.
A rosszak megint gyarapodtak, a jók meg stagnálnak, mert arra ügyet sem vetek, hisz az természetes. Pedig nem az.
Abban a pillanatban nem az, amikor rosszra kezdenek fordulni a dolgok, azokban a tartományokban, amit természetesen jónak tartottam és mégsem tettem bele a jók sorába, akkor. Később persze már beletenném, de már nem lehet. Amikor már szinte mindenem fáj a lábujjam kivételével, akkor már jó lenne, ha fordítva lenne, mert akkor olyan jó volt. Csak nem tudtam. Pontosabban tudtam, csak nem számoltam vele.
Utólag már tudni vélem, hogy kellett volna, akkor talán nem éreztem volna olyan sokszor rosszul magam a bőrömben, teljesen indokolatlanul. A jó, akkor is több volt.
Mostantól a sok kis jót is jegyzem, lehetőség szerint mindegyiket. Talán még nem késő, bár nagyon nehéz fordítani a beidegződött érzékelésemen.
Egy próbát megér.
Az emlékezet
By szusi
44 hozzászólás
Érdekes gondolatokat juttattál eszembe ezáltal. Az emberek hajlamosak csak a rosszat mondani, a jóról pedig hallgatni. Ilyenkor egyfajta önsajnálatot gyakorolnak embertársai felett. Természetesen nem rád értem ezt! Csak tapasztaltam már ilyet sok emberen.
Egyébként jó kis konklúzió alakult ki.
Gratula!
Barátsággal:Fél-X
Zsolt, biztos sokaknak jutott eszébe már hasonló gondolat. Valahogy úgy vagyunk programozva, hogy a jót természetesnek tartjuk, vagy legalábbis egy idő után azzá lesz, és már nem becsüljük őket a helyükön, csak akkor figyelünk fel újra rájuk amikor elromlanak.
Köszönöm, hogy ezt is elolvastad.
Kedves Szusi!
Én azt gondolom, szerencsések vagyunk, hogy arra hajlunk, hogy a jót őrizzük meg. Lehetne fordítva is, de akkor beledöglenénk. Eljátszani a gondolatokkal, helyzetekkel nagyon érdekes, és időnként én is szoktam. Bevallom sosem jövök ki jól belőle. :))
Élveztem az írásodat!
Szeretettel: pipacs 🙂
pirospipacs, nagyon sokan csak a rossz dolgokat érzékelik és azt halmozzák. Ha bele nem is halnak, de sokat szenvednek, de szerintem lehetne ez másképp is, ha legalább esélyt adnának a jóknak.
Szia!
Olyan szerencsések vagyunk mi emberek. Fel tudjuk idézni azt ami megtörtént. Persze a fájdalom, mivel nem esik jól, bennünk tud fészkelni. Azért a fene sem bánja ha vegyesek ezek a megélt dolgok. Érdekes amiről írtál, elmélkedem rajta egy kicsit :-))
Szeretettel:Selanne
Selanne, igen ez érdekes. A bánat bennünk fészkel, az öröm miért nem?
Hát csak fészkel az is ottan:-)) megette a fene, ha nem!
Kedves Szusi az írásodról a már pár éve halott sógorom jutott az eszembe, aki kb. 18 év alatt fokozatosan elvesztette a rövid és a hosszútávú emlékezetét teljesen, nem maradt más belőle csak egy félelemtől reszkető ember, aki nem tudta már , hogy mikor született, hány éves, evett e aznap semmit sem tudott már, csak félt mindentől. Segítő nélkül nem létezett. Azért az ember agya ravasz, igyekszik a jót megőrizni a gazdájának. Nagy téma lehetne az emlékezet, mert ezzel kapcsolatban mindenkinek vannak gondolatai. Üdv. Jega Ibolya
Jega, ez borzasztó lehet, főleg ha valaki tudatában van annak, hogy valójában mi is történik ""odabent". Igazából én nem erre gondoltam, hanem csak arra. hogy holnaptól nem emlékszem semmire idáig. Utána már újra emlékeznék, csak az idáig eltelt x év esne ki.
Remélem, hogy akinek ezzel kapcsolatban vannak gondolatai, az megosztja velünk.
Kedves Szusi egyszer majd írok róla, de még friss ez az emlék, ülepednie kell. Ő maga nem vette észre, az emlékezete fogyását, mert arra sem emlékezett, hogy régebben mit tudott, a szavakat is elfelejtette, a végén már csak néhány emlékezetébe rögzült mondata maradt. Pl, ha telefonáltunk, felvette, kérdeztük tőle hol a felesége, mindegy hol volt, ő mindig azt felelte, dolgozik, rögtön jön. Képzeld el azt, hogy ha nem teszik eléd az ételt, akkor nem eszel, mert elfelejtetted, hogy enni kell, vagy inni kell, ha éhes volt, nem tudta mi az. Egy esetben bicajoztak a feleségével, és ő tekert hátul, véletlenül lekanyarodott egy mellékutcába, majd egy órai bolyongás után találtak rá, úgy elkavarodott az utcák között.Tudom, hogy te nem erről írtál, csak nekem az emlékezetről ez jutott az eszembe. Üdv Jega Ibolya
Hát, ez egy nagyon érdekes probléma, amit boncolgatsz, szusi. Épp nemrégiben olvastam Sophie Kinsella könyvét, címe: Emlékszel rám? ami pontosan erről szól. Egyébként olyan széles körű a lehetőségek variációja, hogy nem is tudnék belefogni, de mindenkinek szívből ajánlom a könyvet, (és az összes többi Kinsellát is) mert frenetikusan jó, élvezetes humorú (mind)és a kérdést is remekül körüljárja.
Kedves Szusi!
Most aztán eltöprengtem."Néha eszembe jut, hogy jó lenne elfelejteni mindent, hisz annyi rossz dolog ért az életben és oly kevés jó. " Tudod, úgy van az ember, hogy sokszor nem is tudja, valójában mi a jó, csak akkor döbben rá amikor már nincs az a dolog az életében és hiányzik neki. Biztosan tudod mire gondolok. Ám ha elveszteném az emlékezetemet akkor milyen lennék? Ki tudja, talán amilyenné a bekövetkező tapasztalatok és az élmények befolyásolnak. És persze az a nem tudom hányadik érzék amely nem más mint a megérzés. Megérezni mi a jó és mi a rossz.
Szépen összeszedett gondolataidhoz gratulálok!
Barátsággal panka!
panka, pont erről írtam. Arról, hogy soknak érzékeljük a rosszat és nagyon kevésnek a jót, pedig nem így van. Itt van. a fogfájás példának. Amikor sok van és egy fáj, az borzalom, de ha már egy sincs, az az igazi borzalom és kész örömmel vállalnánk a 32-ből néha egynek a "fájását".
Igen, engem is érdekelne, hogy milyen emberré válnék egy vadonatúj emlékblokkal. Ugyanilyenné vagy tökéletesen mássá?
Irén, Én is érdekesnek találtam, ezért morfondíroztam el rajta egy kicsit, hátha más fantáziáját is beindítja.Rengeteg kérdés merült fel bennem, melynek egy részét le is írtam, de, ha az ember elkezdené kivesézni, még számtalan felmerülne. Például az, hogy mit tart meg az emlékezetünk és miért pont azt? Volt, hogy kérdezgettek gyerekkoromból, hogy ugye emlékszel? Nem emlékeztem, pedig a kérdező szerint az jelentős dolog volt. Viszont emlékeztem számtalan teljesen érdektelennek tűnő dologra.
Érdekes problémát vetettél fel. Sztem az adott embertől (is) függ, hogy jó, vagy rossz dolgok történnek vel. Statisztikai átlagban azt hiszem az emberekkel egyforma arányban történik jó és rossz. Az optimista azonban csak a jót érzékeli, a pesszimista pedig csak a rosszat. (Ha nagyon sarkítunk) Én ismerek embereket, akikkel mindíg valami nagyszerű történik, az életük egy merő hepi, s olyanokat is akikkel csak rossz dolgok történnek. Miért ilyen az egyik ember, s miért amolyan a másik, ez egy nagy titok! De az íróknak (festőknek és balettáncosoknak) pokoli mákjuk van, hogy vannak ilyenek is, meg olyanok is! Üdv: én
Bödön, Mind a kettő véglet, a mindig happy ugyanúgy, mint a mindig depis. A mindig happy is tulajdonképpen depis, csak így védekezik. Ő meg azt hiteti el magával, hogy csak jó dolgok történnek vele, ami teljességgel lehetetlen. Valahol középen van az igazság, szerintem.
Persze, hogy középen! Csak ő máshogy éli meg! Hogy ez egyfajta védekezés? Nyilvánvalóan az, de voltaképpen minden életreakciónk védekezés, a testiek is és a lekiek is. Illetve az optimista erre azt mondaná: defenzíva? Dehogy! Totál támadás, és beteljesülés minden!. Egyébként sztem átlagos dolgok sincsenek nagyobb számmal, mint szélső értékek (szóródás) s az egésznek a közepe az átlag, ami csak egy matematikai absztrakció.
Nem tudom Bödön, én úgy tapasztalom, hogy a szinte mindent negatívan látók vannak többségben, a néhány túlzásba vitt pozitív látokkal szemben, és ez a folyton hepiség is onnan eredeztethető, hogy „engem ne sajnáljon senki” inkább irigyeljenek, és ezzel átesik a ló túlsó oldalára. Sokszor nagyobb problémák feszülnek a háttérben és azokat próbálják ellensúlyozni, talán még abban a reményben is, hogyha jó sokat mondják, akkor úgy is lesz.
Nem teljesen értek egyet veled ebben a kérdésben. A történelem és az irodalom ismer "nagyformátumú" alakokat, akiknél zsigerből, jön a hepi. Hogy az irodalomnál maradjak: Robert Pogers örnagy az Északnyugati Átjáróból, U. Eco Baudolinója, , T. Mann Varázshegyében a merkantilista hogyishívják, e pillanatban nem jut eszembe a neve, s nálam (ez itt a reklám helye) a HB történetek főhőse: Hámori Bandi. Ezek mind lököttek, de aranyosak. messze vannak az átlagtól. Falják az életet. Én nem félnek semmitől. Tényleg nem Ők az éet sói. Üdv: én
Bödön, én meg azt tapasztaltam, hogy a mindig vigyori, jópofi emberkék a világ legmagányosabbjai és az igazán jó humoristák pl a legkomolyabb gondolkodásúak közül valók.
Lehet, egyikünknek ilyen tapasztalatai vannak, másoknak másmilyen. Én sem állítom, h minden hepi valódi hepi, csak azt, h vannak valódi hepik is, akik tényleg hepik és nem félelemből menekülnek bele egy ilyen csupa öröm az élet attitűdbe!
Bödön, és az hihető, hogy valaki 24 órában a hét minden napján hepi? Nem az merül fel, hogy mivel túlzásba viszi, ez csak egy kifelé, nekünk játszott játék? Hogy mi azt higgyük, holott fele annyira sem az.
Látom meggyőződéssel vallod, h a hepiség színjáték. Lehet, h tényleg így van. Az ember láthatatlan, mondja Gárdonyi, álarc mögé bújik, szerepet gátszik. De, ha ez a szerepjáték sikeres, mint egy színész szerepjátéka a színgázban, a közönség hisz neki és tapsol neki. A színész eggyé válik a szereppel, amit játszik. Be szép is ez. Olyan hepi.
Tényleg azt gondolom, hogy a 24 órás hepi az színjáték. Illetve, nem játszik Ő 24 órát, inkább csak akkor, ha abban az időszakban szükséges, ha van közönsége.Ő mindig csak azokról a dolgokról beszél, ami jó érte, olykor ki is talál néhányt, ha nincs elég. Talán azt akarja, hogy irigyeljék, és általában így is van. Nekem ugyanolyan gyanús, mit az állandóan panaszkodó.
De, ahogy mondod, ők eggyé válnak ezekkel a szerepkörökkel
Szia! 🙂
Én azt hiszem, hogy nem változnánk meg mégsem, hiszen ami már egyszer megtörtént velünk, az alakított rajtunk. Éppen olyanná, amilyenek vagyunk: hogy a jóra vagy a rosszra emlékszünk inkább.
Persze ez így durva egyszerűsítés, de az biztos, hogy a folyamat öngerjesztő. Ha valaki csak a rosszat látja, annak az életében minden fekete lesz, és persze fordítva.
Sajnos nem tudom most fejből pontosan idpzni Fodor Ákost, de "Nagyon vigyázz, mert a világot teszed is azzá, aminek látod!"
Laura, ami megtörtént velünk, arra már nem emlékeznénk. Én úgy hiszem, hogy teljesen új lappal indulnánk. Mintha akkor születtünk volna meg.
A folyamat tényleg öngerjesztő, ezért is próbálják az „okosok” a többieket pozitív gondolkodásra buzdítani, persze normális mederben. Ha azzal indulok el, hogy ma valami jó fog velem történni, akkor arra koncentrálok és meg is látom, ha azzal indulok el, hogy de trutymó napom lesz, akkor arra, és az összes trutymót begyűjtöm és minden jó mellett lazán elmegyek. Beteljesítem a saját gondolkodásomat.
Olvastam egy érdekeset. Megosztom veletek.
„Általános téveszme, hogy a memória olyan, mint egy számítógép, amely az információt tárolja, és ahonnan az előhívható. Az igazság ezzel szemben az, hogy a memória az újrateremtés aktusa. Minden egyes alkalommal, amikor visszaemlékszünk egy eseményre, akkor nem teszünk mást, mint élettapasztalatunkra hagyatkozva, összerakjuk az esemény durva vázát.
Ahogy Mark Twain mondta: Nem az a megdöbbentő, hogy mennyi mindenre emlékszem, hanem az, hogy mennyi mindenre emlékszem, ami nem úgy volt.”
Ez nagyon szellemes mondás Mark Twaintől. Az emlékezet tényleg fura valami. Gyermekkoromban mindíg röhögtem, amikor a felnőttek összekaptak valamin: ez nem is úgy törtnt, felkiáltással!
Aha, kb erről van szó! Ugyanarra a dologra ahányan vannak, máshogy emlékeznek és itt jön be ez a "váz" dolog.
A most olvasott könyvben anyuci elmesél egy gyerekkori történetet a lányának, aki azt emlékként tárolja, pedig nem is igaz. Az hiszem nekünk is beadhatnak akármit abból az időszakból, amikor még a "vázra" sem emlékszünk.
Ebben az írásomban is van egy olyan kérdés, hogyha visszamenőleg nem emlékeznék, akkor a múltat csak mások elmondásaiból ismerném, ami vagy igaz, vagy nem.
Kedves Szusi!
Amíg olvastam az írásodat, egy régi Illés szám motoszkált bennem. "Ha lenne még egy életem, ha újrakezdhetném…" Vajon tényleg másképp lenne minden?
Ezt a kérdést, azt hiszem, sokan feltesszük magunknak időnként. Talán nem pont így, ahogyan Te írtad. Nem számolunk az emlékeink elvesztésével. Sőt azt gondoljuk, hogy azok birtokában már okosabban élnénk! Pedig mennyire igazad van, ha lenne még egy életünk, akkor az azért lenne a "másik" életünk, mert erre nem emlékeznénk… Ha emlékeznénk, akkor ugyanazt az életünket folytatnánk.
Mi lenne abban a másik életünkben? Talán gorillavédők lennénk Ugandában, vagy a bálnavadászokat dobálnánk épp bűzbombával az Antarktisz közelében. Az életben az a szép, hogy kiszámíthatatlan.
Judit
Hm. Az egész kérdéskör nagyon izgis. Ha ma elvesztenénk az emlékezetünket totálisan, akkor is emlékeztetnének azok, akik ismernek bennünket, vagy hozzánk tartoznak, ezért nem lehet egész más életünk. Nyilván el kell hinnünk amit mondanak a múltunkról, hisz nincs más választásunk. A kérés az, hogy mit mondanának el, és mit nem? Hogy mi ugyanazok lennénk-e emlékek nélkül? Az érzelmeink visszatérnének-e feléjük bármilyenek is voltak? Újra kéne mindenkivel mindent kezdeni aki körülöttünk volt, van.
Hogy viszonyulnánk társunkhoz, gyerekeinkhez, barátainkhoz és vajon ők hogy viszonyulnának hozzánk? Ők mindent tudnának rólunk, mi meg semmit sem róluk.
Ezer kérdés amit kezelni kéne. Szóval izgis.
Kedves Szusi! 🙂
Igen, igen, amikor olvastam az alkotásodat, vettem az "adásod". Minden felvetésedet és kérdésedet.
Azonban a "vétel" nálam további gondolatokat ébresztett, amiket megosztottam Veled! 🙂
Judit
Kedves Szusi!
Igen így van ez…Örülök ,hogy olvashattam:)
Üdv:Pityu
Én köszönöm, hogy elolvastad.
Érdekes téma.Elgondolkodtató.Örülök, hogy olvastam.
Tényleg érdekes Ágnes, hogy mindig mennyire "rácuppanunk" a rosszra és mennyire természetesnek vesszük a jó dolgokat. Talán azért, mert a jók beleférnek az idealizált képünkbe, a rosszak meg kilógnak belőle.
Kedves Szusi!
Engem az a gondolat fogott meg és késztetett továbbgondolni, hogy azok az érzések amik szimpátiából, vonzalomról vannak bennünk azaz nem tárgyiasult történések, hanem puszta érzelmi, lelki alapúak, azokkal mi lesz? …az emlékezet vajh hol őrzi azokat az érzéseket amik valamiféle benyomáson, illatokon, vagy bármely "fluidális" megérzések által jönnek létre bennünk?
És igen – érdekes lenne megtudni – beleszeretnénk e ugyanabba az emberbe, ébrednének ugyanazok az érzések, lenne e szimpatikus…etc.
Amúgy a jóra nehezebb emlékezni mint valami rosszra….? …szerintem az agyunk könnyebben rejti el a rossz élményeket valahogy úgy hogy ne fájjon.. ez is tény. Bizonyított! Bár én mindkét dologra tudok sajátot!!!
Szeretettel üdv. Rezső
Látod, ez bennem fel sem merült, hogy pl. a rozmaring illatára emlékszünk-e egy emlékezetkiesés után, avagy sem? Érdekes felvetés. Én is csak a személyekkel és történésekkel foglalkoztam. Igazából nem emlékszem , hogy bármilyen könyv vagy film foglalkozott volna ezzel. (Tudományosban lehet, hogy van ilyen, de sajna azt nem olvastam.)Fogalmam sincs, hogy miért vagyunk úgy konstruálva, hogy a negatív élmények dominálnak, a pozitív dogokat pedig a világ legtermészetesebbjének vesszük, pedig nem az. Ha képesek lennén "reálisan" gondolkodni sokkal boldogabban élhetnénk az életünket. Odáig már eljutottam, hogy az életben vannak fontos és nem fontos dolgok. Igazán fontos dolog viszonylag kevés van. Mi mégis teljesen érdektelen dolgokon idegeskedünk és rágjuk magunkat, és nem vesszük észre, ha tulajdonképpen nagyjából minden rendben van.
1,
Kedves szusi. A fizikai fájdalmak emléke azért marad meg bennünk, hogy legközelebb ne kövessük el ugyanazt a hibát, például ne nyúljunk bele újra a lángba. Emlékszel rá, hogy fájt, de attól, hogy visszaemlékszel rá, még nem fog újra fájni. A lelki fájdalmaknál már más a helyzet. Amikor visszaemlékszel valami régi sérelmedre, és újra megfájdul a kis szíved, az azért van, mert még nem dolgoztad fel az esetet. Például nem bocsátottál meg valamiért, vagy nem értettél meg valamit, ezért még mindig haragszol, tehát a fájdalom újragenerálja magát.
2,
A megoldás tehát ebben az esetben nem a felejtés. A lelki szenvedést nem elfelejteni kell, hanem megérteni és elfogadni, és okulni belőle. Az élet nem csak azért van, hogy örüljünk neki. Meg kell értened, és el kell fogadnod a kellemetlen dolgokat is, mert úgy lépsz egy magasabb tudati szintre. Ha elfeledkezel a nehéz dolgokról, nem veszel róluk tudomást, annál rosszabb, mert esélyed se lesz rá, hogy feldolgozd őket, és tovább élnek a tudatod alatt. A véleményem továbbra is az, hogy az embereknek többet kell foglalkozniuk a lelkükkel. Üdvözöl: Norton
Egy szóval sem írtam, hogy bármi, lelki eredetű fájdalmat el kéne felejteni, hisz nem is lehet. A megértés, az egy érdekes dolog. Attól, hogy megértem a hátterét, motivációit, nem teszem meg nem történtté és pláne nem elfogadhatóvá. Némelyikből valóban lehet okulni, de nem mindegyikből. Az élet valóban nem habostorta…de sokkal több a jó benne, mint a rossz. Én ezt vallom, meg azt, hogy annak örülj amid van, és ne azon busongj, amid nincs és mindjárt rendben lesz a lelked is…
Ha megérted a másikat, könnyebben tudsz neki megbocsátani. Ha megérted önmagad, magadat is könnyebben fogadod el. Minél több mindent fogadsz el, annál könnyebb lesz az életed, mert nem keltesz magadban feszültséget. Ehhez kell egy minél szélesebb megértés, ami egy lelki fejlődéshez vezet. Mondjak még ilyen bölcsességeket? Szereted őket, tudom. Bár inkább ne erőltessük tovább a dolgot, az lesz a legjobb. D
Nagyon érdekes az elmélkedésed az emlékezetről. Mi emberek sajnos, úgy vagyunk beprogramozva, hogy a rossz nagyobb hangsúlyt kap az érzelemvilágunkban. És bizony kell egy kis drámának (vagy nagynak) történnie, hogy a kis örömöknek, a kis szépségeknek is örülni tudjunk.
üdv. K.
Katalin pont arról szól a cikkem, hogy "programozzuk" be magunkat a jóra. Miért kell valami drámának történnie ahhoz, hogy pl örüljünk annak, hogy látunk a szemünkkel? Azért, mert azt természetesnek vesszük…ehelyett teljesen érdektelen dolgokon vergődik, aki vergődik.