…tollpihe…

Csak néztem a tollpihét ahogyan kavargott a levegőben. Szinte keringőt járt a lágy esti fuvallattal, s könnyeden illegette magát a járókelők előtt. Ide-oda zikázott, hol magasabbra, hol alább evezett, néha fölre szállt, aztán falevélre, de sehol sem maradt sokáig. Kóborolt mint a papírsárkányok a meleg levegő szárnyán, vagy mint a bálban a hercegnők… csak libbennek cipellőjükben, s közben tüllruhájukat lágyan lengetik.

Csak suhant hangtalan, s fáradhatatlanul. Melyik madárka veszítethette el…? nem tudom.

Egyszer valahol egy nagymadár megrázta magát… és Ő kihullott. Lehet a madár sosem veszi majd észre, hogy hiányzik egy tollpihéje… mert magas hegyen lakik, s ott hasítja büszkén a kék eget. Bár időnként letekint majd a völgybe, de Őt már nem fogja megtalálni, mert olyan lett, mint egy gondola a velencei lagúnákon… csak ringatózik, s hagyja… hogy egy langyos szellő, és egy halk dallam magával vigye. Apró kis vitorláival nem tudja irányítani magát… mert azt nem lehet… hiszen egy tollpihe mégsem irányíthatja a levegőt… de még csak a madarat sem. Nem lehet belőle szárnytoll… csak lehet puha, selymes és cirógató… melegítheti gazdáját amikor fázik, vagy hűsítheti ha melege van. Egy pihécske jelentéktelen, ezért szerényen meglapul a többiek között. Nem csillogó és nem feltűnő, hiszen Ő… csak egyetlen tollpihe… csak egy a sok közül.

Néztem a céltalan porcelánfehér tollpihét, s arra gondoltam… talán én is így kavargok… hol ide… hol oda… csak sodor az élet. Ha eltűnök majd, akkor tudd…! csak felkapott a szél, s elvitt magával, mint egy madártollat… mint egy kis pihét. S ha egyszer mégis fáznál…? akkor gondolj majd arra…! miért is nem vigyáztál rám jobban…