Ingujjam felgyűrve, kezemben vasvilla,
ég a napmelegtől a kopár szik sarja,
vágom a sort, a rímet hűvös halomba
csámpa verslábakat hányok fel kazalba.
Szívem legmélyéről érzések feltörnek
vérhabos fájdalmak, örömcsillám-könnyek
lángoló szerelem, életnek vihara
füstölve szántja a papírt a ceruza…
1 hozzászólás
Kedves Laura!
Jót mosolyogtam, amikor elolvastam a versedet.:)
Mezőgazdasági munkához hasonlítani a rimhányást! 😀
Én inkább a szavak alkimistáinak tartom a költőket, írókat. Szívmélyi érzéseket, vérhabos fájdalmakat, örömcsillám könnyeket, lángoló szerelmüket, életük viharát egy kondérba dobják, fűszerezik egy kis humorral, iróniával, romantikával, ezzel-azzal, aztán keverik, hevítik, párolják, hűtik-fűtik és a végén derül ki, hogy ezekből a gondolattá érlelt érzésekből gyógyír lesz-e az olvasónak, vagy halálos méreg.
Judit