Annyiszor elhatároztam már, hogy irok valami szépet, a tavaszról, a virágokról, a szerelemről, hisz annyit lehet ezekről irni. Úgy döntöttem, hogy a szerelmet részesitem előnyben, mert eléggé elhanyagoljuk manapság, és érzem ráfér egy kis dédelgetés.
Eszembe jutottak kamaszkori szerelmes verseim, mert engem is megszállt olykor az ihlet, és irtam ilyesmit, valószinű nem volt irodalmi értékük, de valakiknek nagyon értékesek voltak. Ezt csak húsz év elteltével tudtam meg, mikor előkerültek a régi emlékek, köztük az én verseim, amiket annyi időn keresztűl megőriztek. Ha én annak idején felmérem egy ilyen vers hatását, biztos többet gyakorlok, és ma lehet befutott költő lennék.
Leülök tehát, és a tavaszra gondolok, hisz az magával hoz mindent ami szép, virágokat, egy új vagy kiújuló szerelmet, mert a régi szerelmet is újra kell néha ébreszteni, nehogy másik foglalja el a helyét.
Bizony ez sokszor megesik, legfőképp a szerelem évszakában, mikor jobban kering ereinkben a vér, hiába vagyunk melegvérűek, azért a napfény épp olyan hatással van ránk tavasszal, mint a hüllőkre bármikor.
Mikor ezt a hasonlatot leirtam, már szinte érzem, hogy ezt az irást is elszúrom, ha nem vigyázok, és itt se fogok csak szépet mondani, ismerem magam, és érzem, kezd a kisördög piszkálni, pedig ezt a témát nem lenne szabad kifigurázni.
Ezért újból összeszedem gondolataim, és összpontositok.
Amikor előszőr a szerelemre gondoltam, azonnal Shakespeare szerelmesei jutottak eszembe, két kamasz romantikus, tragikus végű szerelemi története, ám rögtön egy gonoszkodó kérdés bújkál gondolataimban: – mi lett volna ha elengedik összeházasodni őket? Húsz év elteltével, mindennapi kis civódásokkal, anyósokkal, gyerekekkel, valahogy úgy érzem nem ment volna a gyerekházasság, tudta ezt at iró is, azért döntött ilyen befejezés mellett. Ha egy fél lépéssel is tovább folytatja a cselekményt, bizonyára elesünk a világirodalom egyik remekművétől.
Általában a nagy szerelmek hamar elmúlnak, ezért aki ilyenekről ir, be kell fejezze művét mielőtt a hétköznapok következnének, mert az már senkit nem érdekel, a mindennapok szerelmei nem hatnak meg senkit, pedig azok ám az igaziak!
Az igazi az, amikor idős házaspárok sétálnak kézenfogva, akiknek csak szolid kis szerelemben volt részük, de ez megmaradt évtizedeken keresztűl, túlélve a kissebb-nagyobb viharokat, melyek nélkül nem is élet, az élet. Ehhez a túléléshez viszont szükség van, az otthonról kapott minimális hét éves szerelmi műveltséghez, amit ma sajnos kevesen kapnak meg.
Hogy is birná ki, két olyan elkényeztetett szerelmes fiatal egymás szeszélyeit, akiknek szülei távolsági házasságban élnek, jóformán mit se mutatva be gyerekének, a házasélet fortélyairól, az egymáshoz való alkalmazkodás előnyeiről, ami a hosszú távú szerelem titka.
Ezen a téren, sok visszamaradott benszülött törzs több műveltséget ad gyerekének, mint a mi előrehaladott társadalmunk. Vannak tőrzsek, melyeknek tagjai még a nemi aktust is bemutassák élőben, nagykorúsitás előtt, hisz a szülőtől kell tanuljon a gyerek, és elmagyarázni nem mindent lehet. Ezért lenne olyan fontos átadni a gyerekeknek minden tudásunkat ezen a téren, és nem bizni a virtuális világ tanitásaiban, melyek sajnos több rosszat mind jót tanitanak.
Ha a házaspárok virtuális távolsági házasságban élnek éveken keresztül, és teszem fel jobb esetben csak félévenként találkoznak, kérdem én, ha lehet ezt szerelmi házaséletnek nevezni.
Egyesek erre rávágják a feleletet, hogy az igazi szerelemben nincs idő és tér, hisz az örökké, és mindenhol tart.
Elméletileg ez igaz, de gyakorlati éretéke szerintem nincs, mert szép és nemes a plátói szerelem, de sajnos eredménytelen, nekem meg valahogy mindig az impotenciát juttatja eszembe, ezért csak úgy nyolcvan év felett ajánlom, akkor se kötelezően.
Ne akarja elhitetni valaki azt, hogy egy normális szexuális kapcsolathoz szokott, és ráadásul szerelmes házaspárnak, elég úgy félévenként ápolni a szerelmet, azután meg felakasszuk a szegre szerszámainkat, és gyűjtjűk golyóinkba a töltést a következő alkalomig.
Ezt hiszi a piszi!
Itt lép szinre a virtuális segitség, amelyik rengeteg megoldást ad ilyen helyzetekre, kezdve az egyszerűbb szerkentyűstől egész a hotelszobásig.
Igy a gyerek, ha csak innen tanul, akkor ne csodálkozzon senki, hogy vő helyett egy műfütykőssel kell poharazgasson, akitől még az asszonyt is megféltheti alkalomadtán.
Nem tudja az felmérni, aki nem próbálta, mekkora a jelentősége egy mosogatás közbeni simogatásnak, ami alkalomadtán tányértörésig fajúlhat, de megéri, mert úgyis belátja az ember, hogy már régi a garnitúra, és mindenképp ki kellett volna cserélni.
A hétköznapi simogatásokat, háborúkat és megbékéléseket nem helyettesitheti semmi, ezekre szűksége van a szerelemnek, legyen az bármilyen hatalmas, aki az ellenkezőjét állitja az nem volt soha szerelmes, nincsenek tapasztalatai, csak elméletei.
Eddig még nem hallottam olyan általános érvényű elméletet, amelyik szerelem esetén bevált volna, mert, hogy lehetne elméletet felállitani olyasmire, ami egy időben vak is, de azért lát is, egyaránt lehet, egyfelől érzéketlen, de érzékeny is annyira, hogy az ember hatodik érzékét is túlbizsergi, és olyan erős meg gyengéd, hogy azt szóban kifejezni annyira lehetetlen, mint az igazi orgazmust.
Ajánlatos ezért mindenkinek, hogy élje a szerelmet reális világban, élvezze eggyütt valakivel a hétköznapok örömét, és változtassa bánatát is örömmé, szerelem és szeretet segitségével, mert ez a két érzés nagy csodákra képes. Halgasson szivére, engedje , hogy inkább a szerelemtől menjen el az esze, és kössön házasságot, mintsem egy virtuális világ csavarja el azt, ami mindet megadni látszik, de nemes emberi érzéseket pótólni nem képes.
Sok mindent lehet irni e témában, már sokat is irtak róla, és remélem fognak irni az eljövendő generációk is, mert nem szabad megengedni, hogy kitörölje semmi ezt az érzést, az emberek szivéből.
Lehet egyeseknek furcsa egy kicsit ez a védőbeszéd, de hiába nem vagyok a sablonok embere, és igy sokszor másként sikerülnek irásaim, mint ahogy a szabályok előirják, és őszintén szólva ebben a témában fel is lehet rúgni őket.
8 hozzászólás
Szia!
A virtuális élet nem tudja pótolni azt, amire az embernek szüksége van. Az érzékszerveink azért működnek, hogy érezzük, ízleljük, tapintsuk a valóságot. VALÓDIAN! A többi mese mese-mátka…
Szeretettel:Selanne
Épp arra szeretném felhivni a figyelmet, hogy mekkora fontossága van a testi érintésnek, érintkezésnek, mert ezek nélkül elkorcsosodnak az érzelmek, másként fogjuk fel őket. Nem mindegy látni a meleget vagy pedig érezni!
Üdv. Istefan
Nagyon jó az írásod, tökéletesen a lényegről beszélsz, érdeklődve olvastam.A témáról már annyit ömlengtek, jó néha egy kicsit szikárabban, szárazabban foglalkozni vele…
Nagyon jól foglaltad össze e témáról a gondolataidat, s egyetértek írásodban foglaltakkal. Bizony, erről el lehet elmélkedni, s nagyon sokat változott e téren is a nézet – úgy általában, nem csupán a fiatalabb korosztályra gondolok, mivel ottköztük is vannak helyesen gondolkodók.
Azonban – engedd meg, hogy néhány hibára-elütésre felhívjam a figyelmed, csuán azért, hogy ki tudjad javítani:
„tudta ezt at iró is” – helyesen: az író!
„bemutassák élőben” – e mondatodban helyesen: bemutatják!
„felakasszuk a szegre” – helyesen: felakasztjuk!
Üdvözlettel: Kata
„bemutassák élőben” Bemutatják a helyes.
„több rosszat mind jót tanitanak.” Mind helyett a mint a helyes, a tanítanak pedig hosszú í, ami hiányzik még vagy tízegynéhány helyről. És már próbáltad megmagyarázni.
A többit mivel magyarázod?
A „keresztűl” rövid ü, az „előszőr” először kellene legyen, a gyűjtjűk, gyűjtjükként ismerős felénk.
Hibásak még a „fajúlhat”, az eggyütt”, a „halgasson”, a „pótólni” szavaid.
Kiábrándító a.
Köszönöm mindenkinek a hozzászólást. Sajnálom, hogy olyan sok gondot okoz a hosszú" i', de ha nálam nincs, akkor nem üthetem oda. Nem vagyok perfekt, és természetes, hogy vannak hibáim amiket igyekszek ki javitani, ha felhivják rá a figyelmemet, és meg is köszönöm. Az épitő jellegű kritika bárkinek jót tesz. A gonoszkodó kritikával kedves antonius nálam nem érsz el semmit, mert se hirnevet, se pénzt nem akarok, engem más késztet irásra, amit felétek úgy látom nem ismernek, mert a jóindulat helyét a gonoszság foglalta el. Vigyázz, mert szerintem csak magadnak ártasz vele.
Kedves Istefan!
Nem a hosszú í hiánya zavar. Azt el lehet fogadni. Az zavar, hogy azon kívül is, olyan hibaszázalékkal írsz, ami egy magánlevélben is blamás, hát még egyféle irodalmi alkotásban.
Egy kis odafigyeléssel, gondossággal elfogadható szintet tudnál tartani. Meg sem próbálod. Persze, ha az így ide pottyantott művedre is megkapod a maximális elismerést, ami a legjobbaknak, a felülmúlhatatlanoknak jár, miért is rágódnál a „gonosz” által felvetett szarságokon.
A hibáidat támadom, nem Téged. Attól nem fogsz odafigyelni és jobban írni, ha én is adok erre a munkádra öt csillagot és dicsérem, mint a „nem gonoszak”.
Olvassál el egy aLéb, egy Vesztergom, egy T. Pandur (felsorolhatnék még vagy húsz nevet) remekművet és ítéld meg magad, hogy hol tartasz hozzájuk képest.
Valakinek meg kell mondani, hogy járható, de hosszú út áll előtted. Az elsők között leszek a fejet hajtók között, ha megjárod.
Hajrá! a
Félreértés ne essék, én nem akarom, hogy senki fejet hajtson előttem, mert ez sértő számomra, én még nem hajtottam soha senki előtt. Úgy érzem ez olyan lealacsonyitó, mint az mikor azt kéri valaki, hogy húzd le a cipőd mielőtt a házába lépsz vendégként. A kölcsönös tisztelet, az más. Nem zavar a pontozás, tulajdonképpen nem is tudom mit jelent, gondolom azt, hogy tetszik ami oda van irva, vagy nem. Tudatában vagyok annak, hogy nem nagy művészi alkotások amiket beküldök, mint azok amiket emlitesz. Nyersek és nem kidolgozottak. Kinomban kezdtem el irni, kb.egy éve, ez volt utolsó választásom, meg kellett védenem a családomat, és ez akkor sikerült egy-két irással. Megtetszett és ezért irogatok. Nem tartalak gonosznak, ezt más dönti majd el. Csak figyelmeztetni akarlak, hogy sokkal békésebb az álom, ha nem akarunk másban kissebbségi érzést kelteni, főleg egy olyan emberben, akit sokáig beszélni se engedtek magyarul, nemhogy irni.