Áldozat

. A sivatag felől meleget és édeskésen nehéz hullaszagot hozott a szél. A vár előtt dúló csata zaját elnyomta a szerzetesek kórusának hangja
Odakint szikrázott a napfény, a templom félhomályát nem tudta elűzni az oltáron és az áldozórácson pislákoló pár szál gyertya.
Ezüsttel hímzett fehér ornátusában úrfelmutatáshoz készült a pap.
Abban a pillanatban, amikor felemelte az Oltáriszentséget, egy emberként zuhantak térdre a lovagok, és harsant fel a vár udvarán a rohamra indulók kiáltása.
Rohamra és halálba – gondolta a lovag szomorúan. Nem járta át a jól ismert áhítat, megrendültség a pap égnek emelt karja láttán. Társaira gondolt. Azokra, akik már ott hevernek a szaracénok által ütött sebbel a forró homokon, és azokra, akik ezután áldozzák életüket a Szent Célért.
Fiára nézett.
Az ifjú sápadt volt, és arca visszatükrözte apja eltökéltségét. A férfi meghatottan nézte az áldozásból visszatérő gyerekét. Igyekezett elűzni a látomást: a hófehér tunika mell részén izzó nyolcágú keresztet vér borítja.
Szemét az oltár fölötti kereszten görcsbe feszült korpuszra emelte. Megpróbált alkut kötni Krisztussal: „életemet adom megszentelt földedért, – Te pedig tartsad életben a fiamat.” Még végig sem gondolta a fohászt, elszégyellte magát. „Hogyan üzletelhetnék Veled, kufár módra Uram? Bocsáss meg esendő lelkemnek.” – gondolta.
Újra a fiúra nézett.
A lapockáján kígyóként tekeredő hajfonatot bámulta, mely a lázadás szimbóluma volt, hisz a rendi regula tiltotta a hosszú hajat. Bár csak a hátát látta, a háta közepén a hajfonatot, – tudta, hogy mit él át a gyerek. Egyek voltak ők szívben, lélekben, hitben.
Lánckesztyűs kezét kardja markolatára helyezte, és nehéz szívvel indult ki a templomból. Az ajtóban még megállt, visszafordult. Fia ott térdelt az oltár előtt, imájába merülten, mozdulatlanul. Úgy itta magába a látványt, mint utolsó képet az életből.
„Magamat szívesen áldozom Neked. De ha ő kell, …. Fontold meg még, Uram” – sóhajtotta, és apródjának intett a többi fegyverért.