Szökevény

Elindulok.Tudom a nagy semmibe lépek.
Ezentúl a világ lesz otthonom.
Sivító szél ruháim között matat, baglyok rikoltoznak,
csak a remény simogat. Oly bolond az ember!
Gürcöl, kapar. Mindig többet akar!
Keresgeti elveszett boldogságát,
belülről hallja kétségbeesett sikolyát.
Most fáradt fák tövén alszom,
kemény hajnalon harmatban mosdom.
Szabad vagyok. Így se jó, tudom!
Levelek háta csapódik arcomba,
füstölgő fekete virágot kötök csokorba.
Némán bólintva indulok tova,
megyek, csak tudnám hova…