Látogatók

A fél-sivatagos területen hirtelen száll le az este. A vörös korong átmenet nélkül zuhan alá a látóhatáron, a sötétség átveszi a hatalmat a tájon.
Ahmed egyedül készült lepihenni, ideiglenes szállásán. Meg-megbicsaklott a feje, ahogy a fáradtság, és álmosság birtokba vette testét. Azt hitte, már álmodik, amikor távoli zajt vélt hallani – valami halk berregést. Ahogy a hang egyre csak közeledett, elszállt az álmossága, és éberen fülelni kezdett. A berregés irányába figyelve fény-fűzérre lett figyelmes, és ebben a pillanatban a hang elhallgatott. Ahmed feszülten várt. Tudta, hogy kik ezek, már találkozott velük.
Fiatal volt, amikor elvitték. Most, hogy visszagondolt, önkéntelenül megérintette az alig érezhető kis dudort a nyakán, ami őrizte a látogatókkal való első találkozást. Akkor pánikba esett. Először minden erejével menekülni próbált, majd jeges félelem bénította meg akaratát. Vagy valami más is? Magatehetetlenül feküdt egy lapos, hideg felületen. Halk, folyamatos zümmögést hallott, erős fény mart félig lecsukódott szemhéja alá, körülötte zöld színű lények álltak. Egyik közülük fölé hajolt, a testén dolgozott éppen. Nagy, hideg szemében visszatükröződött a fény, kezének is hűvös érintése volt. Nem fájt semmije, nem érzett semmit, és pillanatok múlva öntudatlanságba zuhant. Amikor újból magához tért, ott találta magát, ahonnan elrabolták. Nem tudta, mennyi idő esett ki emlékezetéből, lábai remegtek, ahogy szédelegve elindult, feje félrehúzta. De rövidesen jobban érezte magát, és a találkozást akár el is felejthette volna, ha nem emlékezteti rá az apró tárgy a bőre alatt, és, ha nem látja élete során többször is az idegeneket.
Mert jelen voltak. Mások is látták, tapasztalták. Akik még nem, azok hitetlenkedtek, de ő, és még néhány társa tudta, hogy itt vannak. Egyszer nappal is látott egy hangtalan kerek tárgyat az égen, ami lassan ereszkedett alá. Ahmed tudta mit jelent ez, kik vannak benne, és jobbnak látta elbújni. Így nőtt fel. Nem rettegett ugyan, de állandó készenlétben volt, mindég felkészülve az újabb találkozásra.
A vidék, ahol Ahmed élt, egyre jobban elsivatagosodott, az élet évről évre nehezebb lett. Gyakran ütötte fel fejét éhínség, és a népesség egyre jobban fogyott. Már hosszú ideje magányosan tengette napjait, pedig nem volt még öreg. Társa, Amina örökre itt hagyta egy napon, elvitte valamilyen ismeretlen betegség. Új társat nem talált, egy darabig még keresgélt, de azután le is mondott róla. Előfordult, hogy dolgai után indulva több napi járóföldet is megtett, és nem találkozott senkivel. Ma is, miután elfogyasztotta szegényes vacsoráját, magányosan készült lehajtani fejét. De most feszülten figyelt…
A sötétségből három alak vált ki. Ők azok! Ahmed talpra ugrott, és abban a pillanatban egy gyenge csípést érzett a combján. Nem fájt, de megijedt – nem tudta, mi ez – és gyorsan beugrott a mögötte lévő száraz bozótosba. Remegett, tagjai felett nem tudott uralkodni, és rövidesen kábultság vett rajta erőt. Látta, amint a jövevények fölé hajolnak, és bénultan tűrte, hogy magukkal vigyék.
Hosszú idő után ismét ott feküdt azon a hideg felületen. A kis helységet erős fény árasztotta el. Az egyik lény a lábai között matatott, a nemi szerve körül. Nem érzett semmi fájdalmat, csak a hűvös kezek és valami fémtárgy érintését. Rövidesen mély álomba zuhant.

A jól felszerelt, mozgó laboratóriumban a légkondicionáló halkan zümmögött. David, a detroiti állatkert fiatal állatorvosa levette szeméről a védő-szemüveget, és lehúzta gumikesztyűjét. Terep-zöld ruhája fölött a kötényt kioldotta. Mosolyogva nézte az előtte fekvő gepárdot. Gyönyörű példány, bár alultáplált, de egészséges fiatal hím. Hosszú farka boaként lógott le a vizsgáló-asztalról. Ismerték már Ahmedet, három éve ők ültették a nyakbőre alá a az apró nyomkövetőt. Az altató még hatott. David intett a munkatársainak, s azok hordágyra emelték az állatot. A kis csapat kilépett az afrikai éjszakába. A bozótoshoz érve óvatosan letették, és pontosan oda ahonnan elhozták, lefektették a gepárdot. Egyikük még ellenőrizte a nyomkövetőt. Ez teszi lehetővé, hogy figyelemmel kísérjék a kihalás szélén álló populáció egyedeit. Visszamentek a járműhöz, gondosan rögzítettek mindent, mielőtt elindultak. Az állatorvos hűtőtáskába tette a gondosan lezárt fiolákat, amelyben a frissen levett hím ivarsejtek voltak. Várják a világ állatkertjei, hogy segítségével genetikai frissítést végezzenek. Ez a projekt az ő büszkesége. A korszerű, mozgó laboratóriumot is ő teremtette elő. Nappal hőlégballonnal is járták a terepet, hogy felderítsék az állatok tartózkodási helyét. S hogy mi volt munkájának a lényege?
Régebben az egyedeket szállították pároztatni az állatkertek egymás között. Ez egyrészt nem volt veszélytelen, az állatokra nézve sem. Sokkolta őket, emiatt gyakran vált sikertelenné az akció. Másrészt a tenyészet is az idők során belterjes lett. A vadon élő példányok szaporító anyagának bevonásával felfrissülhetett az állatkerti állomány, és – nem utolsó sorban, több utódot is szerettek volna szabadon engedni, vissza abba környezetbe, ahonnan sikerült majdnem teljesen kipusztítani.
A sofőr beindította a motort, és a jármű tetején kigyulladtak a lámpák. Pár száz méterre a távolodó autótól Ahmed kezdett magához térni. Ébredező tudattal még látta a távolodó fény-fűzért.