csak reménykedni tudott
hogy megéri
a vajúdó órák
gyenge perceket szültek
a fájdalom embertelen mivolta
sötét szobákba űzte
ajtón be ajtón ki
tovább míg tartott a görcs
szakadéknak érezte
a legkisebb mélyedést is
aztán megkönnyebbült
kiszakadt belőle a múlt
a láncot leszakította
ereje megtöbbszöröződött
elhajította
rozsda hullott a földre
sokan azt hitték sivatagi homok
pedig csak a korrózió volt
2 hozzászólás
Beleszerettem a verseidbe, kedves Edit…
Szeretettel,
Janó
Janó, ez nagyon megtisztelő számomra.
Köszönöm!