Ikercsillag

/ A végtelen vonzásában/

Egy fákkal körbevett sziklafalon ültek ők ketten egymás mellett. Egy fiú és egy lány. Lábukat a mélységbe lógatva. Alattuk úgy ötven méterre méltóságteljesen morajlott az óceán.
A két fiatal nem szólt semmit, csak nézték a tájat. A nap lassan ereszkedett alá égi országútján. A tájon néma csen honolt. A csendet csak az óceán sziklának csapódó hullámainak morajló zaja törte meg. A lenyugvó nap, fényes hidat rajzolt a végtelen vízáradatra. Az „aranyhíd” sziluettjét, csak az itt-ott a vízből néha-néha felbukkanó halak zavarták meg.
A látvány csodálatos volt. Olyan volt az egész, mintha csak egy szivárvány hullott volna alá az égből, és az, széttört volna itt lent a földön.
A két fiatal szinte „tátott szájjal” csodálta a természet eme csodáját. Ha meg akartak volna szólalni, akkor sem tudtak volna. Nehéz volt, sőt inkább lehetetlen, szavakat találni a természet ezen szépségére.
Egy pillanatra a nap megállt az égbolt peremén, hogy még egyszer utoljára végignézhessen végtelen országán, aztán eltűnt a nyugati horizonton. Olyan volt, mintha csak alámerült volna az óceán kékeszöld vízébe. Ezzel is gyászolva azt a pillanatot, amikor át kell adnia „trónját” a sötétségnek.
A két fiatal még mindig csendben ült egymás mellett. Vágyakozva egymásra néztek. A szavak helyett inkább csak a szemük és a lelkük beszélt.
– Köszönöm neked. Köszönöm, hogy ezt megmutattad nekem. „Mondta a lány szeme.”
– Ne köszönd! Szívesen tettem. „Válaszolta a fiúé.”
Majd lassan átölelték egymást. Test simult a testhez, ajak az ajakhoz, szenvedélyesen megcsókolták egymást.
Közben lassan sötétedni kezdett az ég, s a magasban, a Hold társaságában megjelentek az első csillagok. A környék halványzöld ruhát öltött magára.
A fiú és a lány kéz a kézben feküdt egymás mellé, a mohával sűrűn benőtt sziklapárkányra.
Az eget nézték. Csodálták. Szinte itták magukba az este és az óceán frissítő levegőjének keverékét. Később aztán egyre több csillag kúszott fel az égre. Mintha csak valaki sok ezer lámpást gyújtott volna meg ott fent a magasban.
Lassan teljesen besötétedett. A végtelen víz azonban visszatükrözte a magasban világító csillagok és a Hold fényét.
Mintha csak egy mesebeli tündér csillámport szórt volna végig a hatalmas víztömeg felett. A táj szinte vibrált a fény játékától.
A két ifjú meghatódva nézte a természet és a fény csodás „játékát.”
Aztán hirtelen megérintette őket valami.
Egy érzés.
Olyan volt ez, amit még soha nem éreztek ezelőtt. Mint amikor az anya hívja magához a gyerekét, úgy szólította őket is magához a „végtelen”.
Valami megérintette testüket, s ez az érzés villámként száguldott végig testük minden porcikáján, hogy aztán végül a szívükben kössön ki. Tudták mind a ketten, hogy vége.

Menniük kell.
Testüket, s szívüket megérintette a csillagok hívó szava. Az Univerzum végtelen vonzereje.
Még egyszer végignéztek ezen a csodálatos tájon. Tudták mind a ketten, hogy utoljára láthatják ilyen közelről ezt a csodálatos összképet.
Átölelték egymást, majd lassan emelkedni kezdtek az ég felé.
Az óceán végtelen víztömege egyik pillanatról a másikra zsugorodott össze a lábuk alatt. Nemsokára már csak egy apró kék folt látszódott belőle.
Még egy utolsó pillantást vetettek innen nagyon magasból a Föld egészére, majd megcsókolták egymást. Tudták, hogy most tehetik meg ezt utoljára, „rövid életük” során.
Majd ajak távolodott az ajaktól, test a testtől, kéz a kéztől, elengedték egymást, úgy emelkedtek egyre feljebb egymás mellett, egyre magasabbra.
Lassan aztán elvesztették emberi alakjukat is.
Csak egy halk sóhaj maradt utánuk:

– Jó volt embernek lenni. Akár egy órára is, de jó volt.
Érezni a szerelmet, a szeretetet, ami átjárja a testet, az ember lelkét, megborzongatva minden egyes idegszálat, minden egyes testrészt, hogy végül a szívben kössön ki és ott éljen Örökké.
Jó volt embernek lenni, akár csak egy „pillanatra” is !
De ők nem emberek voltak.
Nem is – e világból valók, valaki mások.
Ők nem ide tartoztak.
Talán csak múló csodák voltak itt a Földön. Mégis megszerették egymást.
Elég volt nekik egy pillanat csupán, hogy egymásba szeressenek, s most ugyanez a pillanat elég volt ahhoz is, hogy elvesszék egymást.
Nemsokára a horizonton egy fényes ikercsillag kelt fel.
Ezek azok a csillagok, amik egymás körül keringenek állandóan. Csak egymás mellett, egymás vonzásában tudnak létezni. Elérni azonban sohasem tudják egymást.
Mert ez az élet rendje, így volt, így is lesz örökké.
Mert talán így kell lennie ?!
Mint ahogy a halál követi az életet, Ők is úgy követik a természet-e kegyetlen törvényét.
Egymás mellett élhetnek ők örökös vonzásban, míg létezik a világegyetem. Csak keringenek egymás mellett, de egymásé nem lehetnek sohasem.
S hogy kik ezek a csillagok ?
Az egyik Te vagy, a másik pedig én !