Felelek, avagy az egyetemi élet képei

„Istenem, csak ne engem!”
A lapom fölé görnyedek. Minden vonalat művészi pontossággal húzok. És olyan lassan, amennyire csak tudom. Van, amelyiket háromszor is áthúzom, biztos, ami biztos alapon. Próbálom felvenni a „lássuk csak, hogy is van ez” ábrázatot. Csak hogy lássa rajtam: „ez gondolkodik, ez rá fog jönni, ezt nem bántom”.
De belül tombolok. Szívem kalimpál. S vele a gyomrom is. Talán nem ártott volna enni egyet előtte. Nem tudok koncentrálni. Lehajtott fejem, és a lapra szegezett tekintetem ellenére tudom, hol van. Előlem nem bújhat el. Látom, ahogy körbejáratja a tekintetét a termen. Látom, ahogy „kedvencein” elidőzik egy pillanatra. Látom szemében a sátáni örömöt. Látom, tudom, érzem… mégis:
„Csak ne engem!”
De nem történhetett másképp. Ez már el volt döntve akkor, mikor tegnap délután úgy döntöttem, hogy nem csinálom meg a műábra házit. Ez már el volt döntve, mikor elkéstem óráról. Ez már tény.
És én mégis reménykedek, még mozdulni sem merek, nehogy felhívjam magamra a figyelmét. S tudom jól, így tesz mind a 36 jelenlevő szaktársam is.
Egy gyors fejszámolás. Egy triviális kis valószínűség-számítás. Kedvező eset… Harminchat… Összes eset… Harminchét… Harminchat per harminchét… Egy egész… Nem, nem nincs annyi… 0 egész… háromszázhatvan per harmin… Istenem engem néz! A ceruza! Nem mozgott a ceruza… Mit kötök össze mivel?
„Ne engem!”
Pedig biztos én leszek. Nem kellett volna múlt órán beírni a katalógusba, hogy Kalim Pál. Úgyis felismeri a kézírásom. Vagy a toll színét. Vagy mintát vesz a tintákból. Vagy… biztos rájön, hogy én voltam, és akkor tuti kihív. Miért is voltam olyan hülye?
Remegek. Nem bírom. A vonalzó mentén olyan vonalat húzok, mint a szinusz görbe. Elpaszálom a tust. Kitörik a ceruzám hegye. De az istenért sem nyúlnék most a táskámért, vagy hegyeznék ceruzát. Inkább a fával karcolom a lapot, csak ne tűnjek ki a többi közül.
És mégis. Mintha a teremben harminchat ugyanolyan egységember ülne, akik közül csak én rívok ki. Mintha csupa szürke öltönyös között, én feszülnék egyedül rózsaszín pizsamában. Mintha csak egyedül lennék a teremben. Csak engem lát… Csak engem néz…
„Ne…”
– Na, Tóth úr jöjjön csak ki.
A kezem megrándul, a lapot felhasítom a ceruza csonkjával. Félrenyelek, köhögök. Felállok, a széket felborítom. Menet beleakadok valakinek a táskájába. Majdnem elvágódok, a sértett anyázik. A táblához érek. Nagy és zöld. Mint egy nyári rét. A helyzet is hasonlóan meleg.
– Hogyan oldaná meg a táblán látható feladatot?
A táblára nézek. Egy négyzet, alatta egy téglalap. Mindkettőben ferde vonalak. Hát ezzel a kérdéssel zavarba hozott, de hadd jöjjek most én:
– M-mi a feladat?
Az első sorban az egyik eminens hallgató elájul. Többen a tenyerükbe temetik arcukat, mások röhögnek, de azért a többség helyénvalónak érzi a kérdésem. Mert hát ők se tudják, hogy ugyan mi a frász is itt a feladat.
– Egyszerű transzformációról van szó, fiam! – felel a tanár, kissé megütődve.
Ja így már mindjárt más. Akkor a feladat megoldásához nem kell más, mint megtudni, mi is az a transzformáció. Kutakodok, mélyen az emlékeim között. Lexikális tudás, gyakorlati ismeretek… Transz… Transzformátor… Transzcendens… Transzkontinentális…
– Hát… talán… ha mondjuk… bázisvonal?
Ez az egy szó jutott eszembe az előadásról. És láss csodát:
– Helyes, rajzolja be az ábrába!
Hát ez a vég. Fogalmam sincs, hova kéne rajzolni. Egy sokat mondó pillantást vetek a többiek felé. Legnagyobb megdöbbenésemre senki sem figyel. „Hát ezeknek semmi se szent? Legalább most figyeljetek ide. Hé, te is, aki telefonálsz, meg te, aki a körmödet lakkozod… meg… hé, te fekete pólós, azonnal tedd le az újságomat.”
– Tőlük hiába vár segítséget, Tóth úr! – csóválja fejét Major doktor, arcán kaján vigyorral.
De ebből elég volt! Belőlem nem csinál hülyét. Legalábbis nagyobbat… Mármint sokkal nagyobbat. Szóval nem hagyom magam, na! Nemes egyszerűséggel behúzok egy egyenest az ábra kellős közepére.
– Hát az meg mi?
– Egy egyenes.
– De milyen egyenes?
– Hát hosszú?
– Nem úgy maga ostoba: mi a neve?
– Tóth Balázs.
– Maga tényleg ilyen hülye, ember?
– Igyekszem, bár hadd mondjak ezúton köszönetet az egyetemnek…
Azt hiszem, ennél a mondatnál elpattant egy ér a fejében.
– Én megbuktatom! Passziváltatom! Eltiltom! Csikket szedetek magával a dohányzóban!
Majd egy hörgés kíséretében nekem ront, megragadja a vállaimat, és elkezd rázni. És csak ráz, és ráz. A fejem ide-oda mozog. A terem forog körülöttem. Egyre sötétebb lesz. Már nem látok. Mintha elestem volna… Egyenesek… Pontok… Sík és tér… Pontok és hangok… Hangok és anyám… Egyenes anyám… Mi?
Hirtelen kinyitom a szemem. Puha párna a fejem alatt. Anyám arca a plafonon. Azaz… csak fölém hajol:
– Gyorsan keljél, negyed nyolc elmúlt.
„Negyed nyolc? Elkéstem…”
– Jó, kelek már…
„Csak még egy kicsit hadd aludjak. Csak két percet…”
– Lesz órád?
„Dehogy lesz, azért kell felkelnem…”
– Persze, hogy le…
„Jaj ne, műábra! És a házi… Jaj ne!!!”