Metró rohan az alagútban,
Nézem az elsuhanó falat.
Valami hirtelen felvillan
S eltűnik egy pillanat alatt.
Egy ajtó, emberek ábrándja,
Megvéd, ha jő a vég órája.
Így hitte, aki kitalálta,
Ám ezt múlt-jövőnk aláássa.
Mert ha mögötte kéne élned,
Csodára hiába várna lelked,
Látnád az álom hogy’ foszlik szét,
Amint korcsosul lassan a lét.
Mire pár ezer év eltelik,
Többé senki sem reménykedik,
S kik a fényre feljönnek végül
Csak állatok és szíved rémül…
Lehet megint újra kezdeni,
Az alaptól felépíteni.
Mert ami véletlen megmaradt
Eltűnt sok ezernyi év alatt.
S a tüzeknél rólunk mesélnek,
Újként írnak régi regéket:
Egyszer volt, boldog, szép Aranykor;
Sosem volt… vagy igaz volt egykor…?
1 hozzászólás
Nem tudom, hány hónapig, évig bírnák odalenn az alagútban a bemenekültek… Fogyó készletek, élet-halál harc következne, Malevil még paradicsom volna ahhoz képest… Nem adok évezredeket a túlélőknek, a sugárzó földről nem is beszélve.
Hű, de komor téma, komor látomás jól megírt versed…!