A szemedben lassan kihunynak
bús csillagok,
s az Univerzum dallamát egyre
messzebbről hallod.
Kitárt szíved kapuján becsörtet
szúrós hátú bánat,
s megbékült anyai mozdulattal
karod felé kitárod.
Öledbe vonva arcát arcodhoz, mint
gyermeked szorítod,
s foszló ködbe olvad feletted az
aranylóan lila égbolt.
Felöltöd remény szálaiból türelemmel
szőtt új ruhád,
sajgó szíved udvarára ültetsz
vörös rózsa folyondárt.
Kergetőző széllel vándor-madár
tollakat gyűjtögetsz,
szárnyakat készítesz, mit hanyatló
mozdulattal felteszel.
6 hozzászólás
Nagyon szép a versed, kedves Zuzmara!
Gratulálok, Judit
Köszönöm drága Judit, hogy ilyen kitartó olvasóm vagy!
Szeretettel láttalak: Zuzmara
Kedves Zuzmara!
"tollakat gyűjtögetsz…" 🙂 Bizony én is szoktam, mert valami kell. Számomra a remény ott csillog a "hanyatló mozdulat"-ban. Csak lazán, de azért mégis…!
Szeretettel: pipacs 🙂
Kedves Pipacs!
A tollak a szárnyakhoz kellenek, hogy elrepülhessek innen messzire, nagyon messzire…
Szeretettel láttalak: Zuzmara
Szia zuzmara!
Az én hibám, hogy nagyon felszínesen olvastam, a Te erényed, hogy a versszakok utolsó sorainál mégis megakadtam, és bár csak egy röpke időt hagytál rá, de gyönyörködtem a különös költői képekben.
Üdv: Cal
Kedves Cal!
Bár még nem "láttalak", de örülök a jöttödnek a véleményednek meg különösen…
Szeretettel láttalak: Tünde