Közénk ült a távolság,
s miközben mosolytalan arcán
a semmi uralkodik,
gondolatai mérgezik lelkem.
Bár csak vehetném tűmet,
összeölteném a szakadék
oly távolodó két szélét,
hidat alkotva hozzád…
Most még sötét van.
Hiába nyitom tágra szemeim,
nem lát át a leszálló ködök
végtelen homályán,
csak a képzelet az,
mi színes rajzot készít,
elém varázsolva arcod.
Úgy kellene valami fény!
Valami apró, pislákoló láng,
hogy lássam, érezzem,
bár nem fogod kezem,
de csendesen jössz mellettem.
6 hozzászólás
Vágyad teljesedék!:)
Igen… , bár a fényből soha nem lehet elég,
Néha, már az apró kis lángnak is örülünk…
Ahogy ezt leirtad, igazán gyönyörű!
Kedves Dóra!
Nagyon örülök, hogy újra olvastál!
Köszönöm a véleményed!
Szeretettel: Zuzmara
Szia zuzmara!
Nagyon szépet írtál!
A második versszak felejthetetlenül gyönyörű!
Szeretettel: Falevél
Köszönöm, Kedves Falevél!
Szeretettel láttalak: Zuzmara
Kedves Tündi!…
Csodás verset írtál, benne az érzelmek úgy futnak, mint a fény a falon…
remek, csak így tovább!…Ölellek: Lyza
Kedves Lyza!
Nagyon köszönöm, hogy olvastál!
Szeretettel: Tünde